Ma már több, mint egy hete készülök rá, hogy a küszöbön álló koncertjük apropóján szavakba öntöm, milyennek érzem az új Voler Mouche lemezt, a Violet Rainbow-t. A zenekar annak idején úgy nőtt ki a (látszólag) semmiből, mint a magok a földből eső után: sorsszerűen és hihetetlenül gyorsan.
Aki látta őket legutóbbi sárvári koncertjükön, a Nyáréjfesztiválon, szem- és fültanúja lehetett annak, ahogy egy szilárd és következetes koncepció működik náluk, amely szövetként egyben tartja a Voler Mouche-t és emellett talán a lényegét is adja. A Voler Mouche-hoz hasonló színvonalú könnyűzenei produkció nagyon rég volt a megyében. A Violet Rainbow az elejétől a végéig Európa-kompatibilis és csodás színes fényekkel világít a sötétben.
Ahelyett, hogy következetesen a lemez mind a kilenc daláról fecsegnék, inkább azt a valamit szeretném körülírni, amely valahogy ott lebeg mindükben és szinte élőlénnyé teszi őket.
Ez a valami elsőre talán kimerülne annak az aprólékos igényességnek, arányérzéknek és jóízlésnek a keverékében, amely azonnal feltűnik első hallgatásra. Emellett viszont ott van a zenében egyfajta háziasítottnak tűnő fantázia, amely az egyik pillanatban úgy tűnik, jól nevelt kutya módjára megmarad játszani a kerítésen belül és pórázként elviseli magán a zenekar myspace-én is megjelölt műfaji kapaszkodókat, a Lounge-t, Bossa Novát, a Nu-Jazzt. A másik pillanatban viszont szárnya nő ennek a kutyának és egyszerre könnyed mozdulatokkal kiúszik az űrbe, hogy valami kozmikus cupákkal térjen vissza később, napnyugta után puhán földetérve. Csak úgy hullanak a cimkék! A kutya a legtöbbet talán a Tap című számban repked, ahol hősiesen megmenti a számot a giccstől és visszarántja annak területéről a merész eklektikába.
Nem szabad a hangszerekről beszélni a Voler Mouche esetében. Ezek a zenészek külön-külön olyanok, amilyenek. Nem számít. Nem érdekes. A lényeg, hogy együtt játszva létrejön ez a lemezen hallható audio-asztrálszövevény. A szövevény itt-ott megcsillan, hol egy vokóderes lebegős ének, hol egy meleg billentyű-groove, hol egy gitárszóló emelkedik ki. Ami végig ott van, Korponay Zsófi kétarcú hangja. Mint a Lynch-filmekből folyton visszaköszönő szőkenő-feketenő paradoxon, úgy teremt drámai alaphelyzetet Zsófi hangja dívaként egyszer és úgy siklik át a hangképen kislányos naivsággal és rácsodálkozással másszor.
A dallamok fülbemásznak, de ritkán negédesek. Ha mégis negédesek, akkor annak oka is van és a túl erős ízt feloldja valamelyik hangszer egy másikkal, vagy megteszi ezt a dalokon végig átáramló levegő. A legjobb példa erre talán a Four Past Nine, a lemez egyik legszebb darabja. Valamennyi trekk aprólékos és rejtett díszítéssel teli, olyanokkal, amelyek az előbb említett átáramló levegővel játszanak, fátylat dobva rá, csillámport hintve belé.
Mégegyszer összefoglalva: a lemez kiforrott, csodásan megszólaló (Scheer Viktor stúdiómunkája.) és a fénye együtt lélegzik a hallgatóval. Ha feltétlenül negatívumot kellene mondanom rá, azt találnám ki, hogy nekem túlságosan is fegyelmezett és tudatos. Nekem hiányzik belőle az amatőr esetlegesség, a dolgokra való véletlen rátalálás öröme. És ez nem műfajfüggő! A kutya visszajön, le lehetne venni a pórázt, lebontani a kerítést! A másik ponton az angol szöveg bántja a fülem, de ez már tényleg szubjektív probléma. Akkor is fáj, hogy nem hallhatom magyarul ezeket a dalokat, ha belül érzem, hogy a Voler Mouche nagyon könnyen futhat be így nemzetközi karriert. Sosem adhatja vissza semmilyen szintű idegennyelv-ismeret azt az intimitást, amelyet az anyanyelven való éneklés jelenthet. A Violet Rainbow nálam 10-ből 7 pontos, és szerintem kiváló adalék magányos autóutakhoz, az utcán sétálva fülessel, vagy akár intim éjszakákhoz is! Alig várom a koncertet!
A Voler Mouche albuma meghallgatható a myspace portálukon »
http://www.myspace.com/volermouche
