A nemrégiben elejtett zenei fonalat újra kézbe vesszük, és azt tovább gombolyítva gondolkodunk a hangjegyek univerzumának nagy bummjáról, avagy arról, hogy a korábbi, jóval egyszerűbb eszközkészletétől és szabályszerűségeitől miként jutottunk el a mai kor (technológiai – szociológiai – kulturális – piaci – jogi… stb.) multikulti, még mindig táguló zeneuniverzumáig.
A fentiek (és az előző írás) tükrében talán kijelenthető, az egységes zenefogalom és az ahhoz tartozó mikrouniverzum megszűnt. Minden zene nyersanyag is egyben, amit később újra felhasználhatnak darabjaira szedve.
Ez napjaink sample-kultúrájának a lényege, vagyis a zenei újrahasznosítás, ami alapjaiban kellene, hogy megváltoztassa a szerzői jog elgondolását és hozzáállását is. Hiszen adott esetben megeshet, hogy e egy adott zeneműből csak egypici, félmásodperces hangfoszlányt felhasználva születik egy másik. 1982-ben az Akai által került az üzletek, majd a lelkes zenebarkácsok munkaasztalára az első sampler, amivel bármilyen hangmintát fel tudunk használni egy újabb zene elkészítéséhez. Ez alapvetően megváltoztatta az alkotás és a fogyasztás metódusát is.
Napjainkban már jóval nehezebb határozott és új ideológiai szempontokat keresni a kortárs könnyűzenében. Az általános vélekedés értelmében a kilencvenes évek elején, az acid, a techno, a hardcore, majd a – nem kis részt ezekből kirobbanó – jungle és drum ‘n’ bass, illetve az őket megelőző newage-new wave, vagy a punk-időszak is egyfajta lázadást akart bevinni az idejétmúlt, akadémikusi zenei szempontok közé. Mára úgy tűnik, minden műfaj integrálódott a piacba, köztük a komolyzene is. A youtube-on például ugyanúgy megtaláljuk az aktuális popsztárok zenéit, mint bármelyik komolyzenei darabot. A kettő közt ott lenne a kapocs, hogy szociológiai, kulturális, gazdasági és ki tudja még, hány szemszöget figyelembe véve, bárhol, bármilyen körülmények közt is élünk, ha rendelkezünk internetkapcsolattal, máris elérjük mindkét műfajt úgy, hogy nem fizettünk borsos jegyárat az adott előadó fellépésére. Magyarán a könnyű és komolyzene egyaránt demokratizálódott és a széles rétegek számára is elérhetővé vált. Sőt, a sampling-kultúra a komolyzenét sem hagyja parlagon. Többek közt például Ravel és Muszorgszkij darabjait is újrahasznosították már, és nem csak a hagyományos értelemben vett komolyzenei reprodukciókról beszélünk, hanem sampling és könnyűzenei értelemben is a kortárs recycling részei lettek.
A tágan értelmezett „techno” felfedezte magának a komolyzenét és annak technikai apparátusát is.
Konzervatív nézetek szerint ez csorbítja a mű sérthetetlenségébe vetett hitet, azonban ennyi erővel bármilyen feldolgozásra vagy az eredeti mű (a szerzőn kívüli) mások általi előadására rásüthetnénk ezt a bélyeget. Talán beszúrhatjuk ide a népi kultúrából származó énekeket, népdalokat is, (vagy az afroamerikai kultúrából a spoken word-öt) hiszen a technológiai rögzítést megelőzően szájról-szájra terjedtek ezek a kulturális infórmációk, alapanyagok. Így egyrészt érvényesült a zene mindenkié elv, másrészt mindenki „samplingelte” is kicsit az adott nótát, hiszen hallás alapján „mintavételezte” majd a saját (nem ritkán megváltoztatott) verziójában továbbadta. A 20. század vége pedig végképp újraértelmezte a népzene (világzene), vagyis a tágan vett worldmusic fogalmát. Ma már minden mindennel megfér és ildomos. Az anyag nem vész el csak átalakul, ahogy a termodinamika első tétele is mondja.
Ez fordítva is igaz, hiszen egyre több elektronikus zenei műfaj is kilép a szigorúan vett „stúdiólét” kereteiből, és élőhangszeres reprezentációban is teret hódít magának.
Talán egyetérthetünk abban, hogy nincsenek már olyan kulturális, ideológiai mozgalmak, amelyek nyomatékos „lázadást” jeleznének a mainstream ellen, vagyis valamilyen szinten minden alárendelődött a piacnak és ezzel együtt a populáris világnézetnek. Kialakultak a jól behatárolható ízlésközösségeket kiszolgáló klubhálózatok, fesztiválok. Kialakultak az ezekhez idomuló öltözködési stílusok, sőt viselkedés és gondolkodásformák is. Ezen identitáselemek közt az átjárás is egyre nagyobb. Az egykori zártabb szubkultúrák, nyitottabb ízlésközösségekké váltak. Minden egykori szubkulturális burokból induló, underground mozgalom eléri idővel a népszerűség azon fokát, amikortól már mainstreamnek számít. Az elmúlt 20 év legerősebb könnyűzenei szubkultúrái közül néhány jelentős: techno, hardcore, jungle, az underground metal irányzatok, hip-hop, a goa, a még mindig jelenlevő rockabilly és a lo-fi, vagyis a csináld magad hálószoba-pop is ide sorolható talán. A könnyűzene kommerszebbik végén pedig inkább ízlésközösségeket találhattunk, mint pl. az emo, vagy a ma népszerű hipszterkultúra (ami 15 éve szimplán alternak számított volna), melyek egyértelműen köthetőek zenei vonalakhoz is.
Kérdéses hogy az információforradalom utáni korban tudatosabbá válik-e a zenehallgatás, vagy kizárólag a kínálat határozza meg az érdeklődést. „Népzenévé” vált az élőzenei műfajok mellett az elektronikus zene is. A mainstream zenében pedig megjelentek az underground jellegzetességei és egyre inkább okulunk, megtisztulunk az előítéletektől, aminek eredményeként az underground-mainstream határ fokozatosan láthatatlanabb. Az alkotókat nem mindenáron a cél motiválja, inkább hogy kiket tudnak megszólítani, hogyan lehetnek képesek felülírni a pillanatnyi zenei trendeket minél több ember megszólításával, elérésével. Az ókori görögök zenéje dogmatikusan egyszólamú volt, mert ez állt összhangban individualista természetükkel. A középkor zenéjét a polifónia uralta, mely az egyéniség hiányát, és a közös célt tükrözte a mai vélekedések szerint. A felvilágosodott monarchia zenéjét pedig homofónia jellemzi, amelyben vezérszólam van, ezt kísérik a többiek. Napjainkra vajon milyen jelzőt aggat majd az utókor?
(Folyt. köv.)
