Amikor Pege Aladár – Isten nyugosztalja– halála előtt néhány hónappal, 2006 nyarán fellépett a Nádasdy- vár dísztermében, azt hittük, hogy a nagybőgő a jazz- műfajban utolérhetetlen virtuózát hallhattuk akkor. Tévedtünk. Joe Fonda, a New York-i basszista immár negyedszer bizonyította be Sárváron, hogy – szerintem – hangszere mindenkinél tökéletesebb előadója.
Talán már bekötött szemmel is odatalált volna a reneszánsz terem alkalmi pódiumára, hiszen különböző jazz-, és blues formációkban az utóbbi pár évben szerencsénkre, és Markó Péter szervezésének köszönhetően – többször megfordult Sárváron. Társai Michael Jefry Stevens zongorista , ugyancsak Amerika keleti parti metropolisából, és – hogy az eltérő generációk összejöjjenek – a számtalan műfajban, így a marokkói népzenében is otthonosan mozgó 23 éves Emil Gross, a magyar határtól nem messze felnőtt osztrák ütős volt. A zenekar modern jazz-szel rukkolt elő, de hagyományos, – Oscar Petersoni értelemben vett 2–4-et, azaz szvinget is hozó számokat is előadott. A hallhatólag hosszú komoly-zenei tanulmányokon nevelkedett zongorista, Stevens, – amolyan Gonda Jánososan – visszafogottan, de precízen, pontosan, csak néha-néha érzelemtől fűtötten zongorázott. A felfokozott hangulatot Joe hozta mindvégig, aki térben nemcsak fél méterrel előrébb állt másik két zenész társánál, hanem szemmel láthatóan is irányított, „ közvetített” a huzamosabb ideje vele együtt játszó zongorista és a „beugró” dobos között. Ami, persze, nem hogy észre nem vehető volt, hanem tökéletesen működött. Az utóbbi 80 évben a magyarul is jam-session- nak mondott összjátékban, melyben a profi blues-, és jazz- zenészek akár az először való találkozáskor is megtalálják rögtönzéseikkel a hangot egymással, náluk sem okozott fennakadást. A modern, free-jazz-es számoknál a bőgős beszámolására Gross tökéletesen reagált, és fiatal korát megszégyenítő módon főként seprőivel, vagy csupasz tenyerével nemcsak a háttér ritmust hozta, hanem ötletek százait bevonva, egyenrangú hangszerként kezelte dobjait. Stevens egyszer bemerészkedett a zongora fedele mögé, cimbalomként megszólaltatva hangszerének húrjait. Ekkor Fonda sem maradt adós: legfelső húrját egy hanggal lejjebb eresztve, új dimenziókat fedett fel a kisvárosi auditórium szépszámú közönségének. A klasszikus jazz- sztenderdekben, amelyekben a 11-es, 13-as akkordok helyett az egyszerűbb, de jól bevált szeptimek domináltak, a minden előadáson színes afgán sapkában fellépő Fonda dúdolni, néha énekelni kezdett. Néha a Modern Jazz Quartet vibrafont nélkülöző hangulatát éreztem ezekben a hagyományos darabokban, sőt, valahol mintha Frank Sinatra My Way-jét, avagy Carlos Santana örökzöldjét is hallani véltem. Az utolsó előtti dal Kozma Hulló falevelek érzésben, már – már kávéházi sanzon előadásban hangzott el Michael főszereplésével, majd a jazz mainstream- vonalán gördült be az utolsó szám. Mielőtt a két egy-nyolcvanas zenész közrefogta a másfél fejjel alacsonyabb bőgőst az elköszönés előtti meghajlás előtt, egy Stevens súlyos zongora- akkordjaira épített, himnikusan lebegő ráadás- számmal búcsúztak a zenészek, melyben, mint mindig, – ha felszabadultan zenél –, Joe Fonda, – a jazz műfajában a hangszeres szólisták esetében ritka módon- ismét dúdolta a fő motívumot. Hey, Joe, mi is nagyon élveztük az előadásotokat anélkül, hogy dúdoltunk volna. „Csak” a négyeket hoztuk, azt is, eldugva széksorok között, a lábainkkal.
