Dieter Glawischnig hamburgi együttese a bécsi Porgy and Bess-ből érkezett a Nádasdy-várba, és egy gráci koncertre utazott tovább. A szűkszavú megállapítás arra is ráirányítja a figyelmet, hogy Sárvár mégiscsak egy kitüntetett megállója – már a római kor óta – az észak-déli irányú közlekedésnek.
A szervezők szomorúan állapították meg, hogy Bassiana és Savaria polgárainak kései utódai közül ezúttal nagyon kevesen voltak kíváncsiak erre az egyedülálló zenei megnyilatkozásra.
Dieter Glawischnig kétszer is adott már koncertet Sárváron az elmúlt években, amikor is olyan világhírű zenészeket hozott magával, mint a nyolcvanéves szaxofonos Fred Andersont, aki legutolsó európai turnéján már halálos beteg volt, és ma már park őrzi nevét Chicagóban, vagy napjaink egyik legfelkapottabb avantgárd dobosát Hamid Drake-et, vagy a hatvanas évektől a napjainkig fennálló Soft Machine dobosát, John Marshallt.
Glawischnig az a zenész, aki eddigi pályafutása során, és annak következtében, hogy 1973-tól az Észak-Német Rádió (NDR) bigband-jének vezetője volt harminc évig, nagyon sok kiváló zenésszel alakított ki szoros munkakapcsolatot. A tanítványaiból, a Hamburgi Zeneművészeti Főiskolán végzett hallgatókból alakított együtteséről a következőket írta a Die Welt: „Mint az NDR vezetője és a Hamburgi Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakának alapítója, Glawischnig a hamburgi jazz-színpad ősatyjának számít, és az a zenekar, amit Hamburgban összeállított, a bizonyosság arra, hogy a jazz-képzés sokkal messzebbre jutott, mint az a tehetséges iparos jelleg, amit sok hamburgi együttesről manapság is szajkóznak”. (Die Welt, 27.06.2011.)
Az első kompozíció (Wing by Distance) azonnal távlatot nyitott a vár csodálatos freskós dísztermében. A klasszikus kvintett felállástól (ilyen volt Charlie Parker vagy Miles Davis kvintettje) azt várjuk el, hogy a szólók leginkább a két fúvósra épüljenek. Stephan Meinberg trombitája és Gabriel Coburger szopránszaxofonja (mindketten egykori DAAD-ösztöndíjasok a New York-i New School University-n) az egyik pillanatban uniszónóban hallatszik, a másikban kontrapunktosan improvizált dallamot fejlesztenek tovább. A kibontakozó összhangzatból egy-egy pillanatra a jazztörténet jelentős fejezetei visszhangoznak a New Orleans-i utcazenekarok tánczenei lenyomataitól a freejazz-extázisáig. Az elhangzó kompozíciók során, amelyeknek címei filozófiai tartalmakat hordoznak (Távolság, A világosság veszélyben, Ellentmondás, Szakadék), figyelmünket a dobos játéka köti le leginkább.
Dirk Dhonau arckifejezése valami megszállottságot tükröz, mimikájának önálló szerep jut az együttesben. Paul Motian nyomdokain járva, inkább lehet hangfestőnek nevezni, mint klasszikus dobosnak. Lágyan megérinti az egyik dobot, vagy rajzol valamit a cintányérra, aztán egy pillanatra az izmos basszusgitárossal, Sven Kerschekkel szövetkezik, hogy a különböző kezdeményezéseket egy magával ragadó groove-ban egyesítsék. Figyelem a közönséget, ezekben a pillanatokban szinte mindannyian mozognak, az az érzésem, hogy mindjárt táncra is penderülnek. A dobos, amikor már minden kütyüt felhasznál, amivel gondosan körülvette magát, akkor a teremajtó nyitogatásával ad ritmust az együttesnek.
A hetvenes éveinek elején járó zongorista – hangszeréhez hajolva – elégedetten figyeli a csapatát, és ujjaival kommentálja a történteket. Néha belehint egy trillát, felmutat egy harmóniát, vagy hanyagul kitágítja a formát, és a zenét egy teljesen más irányba tereli. Dieter Glawischnig játékán érződik, hogy éppúgy otthonosan mozog az első vagy a második Bécsi Iskolában, mint Bud Powell vagy Cecil Taylor ránk hagyományozott örökségében. Azáltal, hogy a zenekar nem húz szigorú határokat, új életerőt ad a jazznek.
Ha a műfaj konzervatív ideológusának, Stanley Crouch-nak a meghatározását veszem, a koncert nem minden pillanatában volt jazznek tekinthető. Több számból is hiányzott a bluesos alap, és a lüktető szving. Tekintsünk most el attól, hogy Crouch felfogását még a fekete zenészek közül sem osztják sokan, és hangsúlyozzuk azt, hogy az európai jazz a klasszikus zene hagyományaira is épül, és együtt fejlődik a kortárs zenével.
A vár dísztermében elhangzott kompozíciók legtöbbje valami hangzó „patchwork”-re emlékeztetett. Az egymástól elütő dallamtöredékek felbukkanása, és összeszövődése egy műben az internet világát idézte meg. A számítógép képernyőjén egyszerre látunk különböző tartalmakat, formákat és stílusokat, amelyek valahogy mégis egységes képpé állnak össze bennünk. A foltszerű, ám mégis egységes zene néha úgy jött létre, hogy a trombitás a terem másik sarkából „szólt bele” az összhangzatba, ezzel adva különleges akusztikus élményt a hallgatóknak. Hinni szeretném, hogy Nádasdy Tamás és Tinódi Sebestyénvalahol elégedetten bólintott az elhangzottakra.
