A Balaton egyike a saját tudat erejére való rácsodálkozás és a szellemi önállóság zenekarainak 80-as évekbeli csokrából. Szeptember 18-án Sárváron, a Nádasdy-vár Pinceklubjában léptek fel lázadásukat már elnövő „negyvenötvenesek” és a korszak szűrt levegőjét csak hírből ismerő, ám a zenére, mondanivalóra fogékony fiatalabb közönség előtt. Melankolikus rakkenroll, zenei barkácsfíling, vodkaszünetek – nosztalgikus hullámverésünk képekkel.
A langy péntek este szele végigsimította arcunkat, ahogy Szombathelyen autóba szálltunk, hogy egy negyedórás aszfaltbetyárkodást követően megérkezzünk Sárvárra. Már a körforgalomnál pozitív görbét vett fel a szánk, ennél beszédesebb „koncertbeharangozót” nem is lehetett volna látótérbe tenni. Este 10 óra után értünk a sárvári AZK-ba, és meglepve tapasztaltuk, hogy néhány szombathelyi ismerőst leszámítva javarészt a klub „sárvári kemény magja” van jelen. A Balaton szövegbeli nyitottsága, 80-as évekbeli kulcs- és kultszerepe 25 kilométerrel arrébb úgy látszik már nem mozdította meg az akkori lázadókat, vagy a voltidő szellemi pezsgésére épp ráeszmélőket.
Sokat nem búsultunk ezen, megtette helyettünk a Balatont felvezető Búsulójuhász, akik a „80-as aranykor egyeneságú leszármazottjaként” hozta hangulatba a közönséget – basszeros nélkül, mivel ő a Balaton lerobbant buszán ragadt. Valahol ez is sorsszerű velejárója és kísérője a kultbandáknak: a zéró külcsínt nem „csúcstechnika” támogatja. Pontosabban a technikai is „emberi”: képes hibázni, beduzzogni. Na, és akkor mi van? Kiszámíthatatlan élrevasalatlanság. Késés, sörökkel csillapítva. Aztán megérkezés, ölelkezés, némi dicsfénydinamózás autogrammal és közös fotózással, vidám felesezéssel.
Aztán zene. Nem balatoni – szinte a teljes underground szcéna megjelent a pinceklub falai közt, igazi időutazás volt ez Európa Kiadó – Trabant – URH – Neurotic – Balaton dalok szárnyán. Mi sem mutatta jobban az akkori szellemi érdekközösséget és összefonódást, minthogy a sokadik „idegen” szám után már szinte úgy kiellett kikövetelni egy Balaton-dalt. Ott torony volt-ot, Kínai kormányt, Szent Ágostont, Újra ölt-öt… miközben végig a „rockandroll, a sebesség megszállottja” volt a zenekar, olykor Víg-melankóliával csillapítva.
„Tőlem már ne várjatok folyamként omló beszédet.
Mert a szomorú vers is csak vidám szívből jöhet elő,
Az én üres szívemből több nem fakad,
Vad gondolatrohanás, hív a heverő,
Már nem mondatokat formálok, csak szavakat.” /Prológus/
Minden alkalom, személyes találkozás mélyebbre vés egy-egy kultikus zenekarhoz vagy személyhez fűződő ragaszkodást. Főleg az első találkozás. Nem mondhatjuk, hogy ez a péntek esti egy „fényes randi” volt, de a maga szertelenségével véste mélyebbre bennünk egy időszak üzenetét, zenei és szellemi örökkévalóságát.
Forrás: vaskarika.hu
Cooper fotói az AZK.hu-n »
