Sok mindenhez lehet hasonlítani, hogy milyen hatásokat vált ki a hallgatóból az, amit egy Dolly Rambo koncerten érezhet a színpadról. Kezdve a karaktereken, át a zenén egészen a szétosztogatott kellékekig, a kisorsolt porszívóig.
Nekem személy szerint olyan érzésem volt a koncertjükön, mint hirtelen ott teremni a Twin Peaks vörösszobájában, ahol valahogy minden máshogy működött, mint máshol: az álmokból, vagy inkább lázálmokból szőtt vörös függönyök előtt gnóm rocky-zott szmokingban, az óriás visszafelé játszva beszélt, a kávé gumiként nyúlott ki a csészéből, majd egy pillanat múlva a padlóra löttyent.
De eszembe jutott az óvodában töltött első napom is: a furcsa szagokkal teli terem, az ovistársak a leukoplaszttal leragasztott szemüvegeikkel, a sárgászöld takonybuborékok az orraikban, az összekapott „föle” a műanyag poharak kakaójának tetején, vagy az olykor ostoba, máskor kedves gyerekmondókák.
A Dolly Rambo, mint jelenség ugyanilyen groteszk elemek válogatatlan keveredése. Ezért alakul ki belőle olyan különös dimenzió, amilyenhez egy felnőtt szinte nem tud viszonyulni anélkül, hogy zavarba ne jönne. Bizonyám! Megszoktuk, hogy amit észlelünk, látunk, hallunk, szagolunk, azt tapasztalataink és ismereteink alapján azonosítani tudjuk és többnyire biztonságban elhelyezni is – tudatunk értékrendjének, kategóriáinak polcain. A Dolly Rambót nem tudjuk! Ezért nevetünk, kacagunk, szörnyülködünk, esetleg szenvtelenül toporgunk, vagy a fülünket piszkálva kapaszkodunk azokba az elemekbe, amelyek legalább biztosak, például, hogy fájnak a hamis hangok. Olyan is akad persze bőven, aki megijed, sőt olyan is, aki azt hiszi, egy zenekart, egy bűnrossz zenekart hall épp.
Kár lenne túlmisztifikálni a Dolly Rambo célját, vagy jelentőségét. Beszélgetve velük, egyértelművé vált a számomra, hogy a performanszcsapat tagjai maguk is épp ezt a bizonytalanságot szeretik az egészben. Azt ahogy saját maguk reagálnak, és azt, ahogy a közönségük reagál erre a bizonytalanságra (Te mit látsz a felhőben?). Azt mondják, ők sosem nevetnek a koncertjeiken, de a közönség szinte mindig, és ezt egyáltalán nem veszik rossz néven.
A csapat tagjai egyébként megszámlálhatatlanul sok zenei, színházi, performanszkísérletben vesznek és vettek már részt. Az egyik ilyet, a Lyuhász Lyácint Bt-t Jancsó Miklós 3 filmjében is láthattuk.
A sárvári koncertjüket valóságos népünnepély övezte. Hála az internetnek és a videomegosztóknak, sokan tudták már előre, hogy az idei AZK-Farsangon ingoványos talajon fognak táncolni, és hogy ez nagyon-nagy móka lesz. Dollyék erőltetés nélküli, döbbenetes, túlvilági produkciója olyan lökéshullámot eredményezett a jelmezesek körében, mint talán még egyetlen fellépőé sem eddig. Amilyet még nem láttunk, amellett nem megyünk el szó nélkül. Szidjuk, kinevetjük, megdicsérjük, szeretgetjük, lefényképezzük, mint a büfé pultja mögül a színpad elé osonó Kati néni, aztán dedikáltatni állunk sorba, mert érezzük, hogy ez a valami egészen más, mint amiket eddig láttunk. Ha a meghívás miértjét, vagy a csapatban rejlő értéket keressük, itt kell keresnünk! Olyannal sokkolnak, amit más nem nagyon csinál, nem akar, vagy nem mer felvállalni. Amiből pedig kevés van, akkor is értékes, ha amúgy éppenséggel csúnya lenne.
A restiben ülve, Dollyékkal a vonatjukra várva beszélgetve döbbentem csak rá, hogy ezek a szereplők annyira bennmaradtak a szerepükben, hogy minden napjukat úgy élik meg, mint én az elsőt az óvodában. Arra gondoltam, hogy csodálatos világ lényei. Olyan világé, ami a hétköznapokon távol van a miénktől…
Köszönet Dollynak, Dr. Kondornak és Kiváló Dolgozónak a kivételes estéért!
A Sárvári Televízió videóösszeállítása az estéről:
