A blues vasi rajongói sem maradnak a fesztivál nélkül. A hétvégén tartották az első Bluesfesztivált Sárváron, amelynek jellegzetessége, hogy kizárólag vasi zenekarokat hívtak meg. Mi azon kevesek közé tartozunk, akik ott jártak a Kossuth Művelődési Ház udvarán. Valaki említette, bluesboomot terveztek, ami a fellépő zenekarok létszámában meg is mutatkozott, a közönség érdeklődésben viszont kevésbé.
Az ALON korántsem tudósítói minőségében jelent meg a rendezvényen, ráadásul sikerült elveszítenünk a fesztivál plakátját, amelyre jobb híján jegyzeteltünk. De megkísérljük rövid emlékriport keretében feleleveníteni, mit láttunk, hallottunk. Mert ennyi jár nekik. Már a szervezőknek, és nem utolsó sorban a zenekaroknak.
A pénteken este hatra meghirdetett rendezvényre már ötkor megvesszük a jegyet, attól a hölgytől, aki szívélyesen mutatatott utat előzőleg szállásunk felé. Azért jöttünk ilyen korán, mert szerettük volna elkerülni a sorbaállást, a karszalaggal könnyű bejutást reméltünk.
Ebben nem is csalatkoztunk, mert a kezdés előtt pár perccel sem ostromolták bluesra éhes tömegek a vár kapuját, és ez a helyzet nem változott kora hajnalig se, amíg az első napi jam session tartott, sőt a másnapi folytatáson se voltunk többen.
Na de na szaladjunk ennyire előre. A rendezvényt Markó Péter, mint ötletgazda és a bulit részben szponzoráló megye elnöke nyitotta meg, mostanában megszokott kissé fanyar stílusában rögtön „kedvenc újságíróját idézve” (de meg nevezve), aki a jazzfesztivál egyik fellépője után olyasmit írt: magyar ember ne játsszon bluest. Ezzel aztán sikerült is belopnia magát nem csak a zenerajongó elnök, hanem a zenészek és a közönség szívébe is. Peltzer Géza nevét Cserga mondta ki, aki emlékérmet kapott, (de nem ezért, hanem a szervezésért, és a rendezésben, lebonyolításban is megmutatkozó fáradhatatlan, minden részletre ügyelő munkájáért).
Mindenestre a zenészek és közönség konszenzusra jutott abban, hogy ennyi erővel ne játsszon francia sanzont se magyar ember. A tanácsot a helyszínen amúgy senki nem fogadta meg, így aztán sor került az eredendően valóban fekete zene fehér és kevésbé fehér klasszikusainak a közönség számára azért elég meggyőző vasi interpretálásra.
