A répcelaki illetőségű Mexacito zenekar idén készítette el új lemezét „Most” címmel. A kipróbált tagokból álló együttes eddig megjelent két demójához képest ez a lemez mindenképp jelentős előrelépést jelent, megszólalása csaknem visszaadja a koncertjeiken dolgozó óriási energiákat. Idén végre sikerült élőben is farkasszemet néznem velük, márciusban játszottak Sárváron az AZK-Hazai Pálya sorozat első felvonásán, mostanra pedig itt az új anyag.
A 2007-ben alakult együttest stílusilag igen nehéz lenne behatárolni. A zenéről leginkább a Zakk Wylde-féle Black Label Society súlyossága, az énekről pedig a Pantera énekesének, Phil Anselmonak a nyersessége/vadsága ugrott be, de ha nagyon hasonlítgatni akarok, idevehetném még a norvég Chrome Divisiontis (Aki nem ismeri nézzen utánuk, megéri!) Ami rögtön az első hallgatásnál feltűnt, hogy a Kapuváron felvett lemezen tisztán kivehető minden hangszer (igen, még a basszus is!). A dropra hangolt gitárok kellő nyersességgel, erővel szólalnak meg, a dob pedig szétfeszíti a dobhártyát. Ezen persze nem is kell csodálkozni, a koncertjükön is minőségi cucc szolgálta ki őket.
Nem várt módon döbbentem meg viszont, amikor azon kaptam magam, hogy jónéhány refrén már elsőre – akarva-akaratlanul is – ismerősen csengett a koncertről így majdnem három hónap távlatából. Ez a jelenség rengeteg nemzetközi szinten ismert zenekar esetében sem megszokott nálam, ezért külön pirospont jár. Az „Ébredés”, a „Nem vagyok hős” vagy az „Új világrend” például erősen jellemzően olyan témák, amelyeket már az első refrén után egyként üvölt a közönség és szorgalmasan headbangel sörrel a kézben (persze csak óvatosan, ki ne boruljon). Zeneileg tehát nem nagyon találni fogást a Mexaciton, ha muszáj volna valamibe belekötni, talán a szólókkal kapcsolatos enyhe hiányérzetemet tudnám megemlíteni – ezek a dalok elbírtak volna még pár másodperccel több húrkoptatást és néhány extra hangot. Ettől eltekintve azonban semmi egyéb probléma a lemezzel. Az ének tökéletesen passzol a súlyos muzsikához, aki netán perfekten kiénekelt éteri dallamokat várna, az rossz helyen keresgél a Mexacitonál.
Térjünk ki még a szerzői kiadásban megjelent lemez külcsínyére – az albumarculat a Kitsune Design munkája. A borító és a lemez rozsdás mintázata jól illeszkedik a dalok megszólalásához, pont az rejlik a korongon, amire gondol a hallgató a lemezre nézve – egy „koszosan”, de kellő döggel megszólaló dalfüzér. A bookletben szerepelnek a szövegek is (szerencsére – mostanában valahogy divat kihagyni őket a borítókból), így zenehallgatás közben ezeket is lehet olvasgatni, ha valakinek épp ahhoz támad kedve.
Összességében, a zenekar büszke lehet erre az anyagra, a helyükben mindenképp kilincselnék a „Mosttal” metál zenei kiadóknál – ki tudja, hátha szerencséjük lesz, és akár szélesebb réteget is betalálhatnak, mert potenciál mindenképp van bennük. Számomra az idei év egyik legjobb underground metal lemeze, és egyben legnagyobb meglepetése. A korong beszerzése ügyében tessék zaklatni a zenekart az alábbi címen!
A Mexacito zenekar Facebook oldala:
https://www.facebook.com/mexacito
fotó: https://www.facebook.com/tigerphoto
Fasza meg minden, csak marha unalmas.