A költészet napja alkalmából látta vendégül április 8-án a Nádasdy-vár Művelődési Központ és Könyvtár Grecsó Krisztián József Attila-díjas írót/költőt egy délutáni beszélgetés erejéig. Az erős karizmával rendelkező fiatal szerző érezhetően rutinos partner az irodalommal kapcsolatos gondolatok bontogatásához, a Markó Péterrel folytatott társalgás a kérdéskör fontos területeiben mélyedt el – mindezt elegáns könnyedséggel.
Sárvár, mint helyszín, a Diákköltők, Diákírók Találkozójának – a kortárs hazai irodalmi életre nézve igen jelentős – többévtizedes helyi hagyományával persze mindig kézbe adja a fonalat egy ilyen témájú közös gondolkodás szövetéhez. Grecsó Krisztián a találkozók egyik leglényegesebb erényének – saját tapasztalatai alapján is – azt az egyedi, páratlan légkört tartja, amelyben a diákok képessé válnak elhinni, felismerni, hogy az – akár a pad alatt titokban születő – verseik írásakor valójában a nyugatosok hagyományát követik. Ilyen delejező helyzetekkel pedig diákként igen ritkán találkozhatnak, nem véletlen, hogy szinte kivétel nélkül feltöltődve térnek haza Sárvárról.
Grecsó Krisztián egész jelenlétéből sugárzik a tudatosan választott optimizmus. Még amikor Markó Péter a szó klasszikus értelmében vett irodalom mai társadalmi mellőzöttségére, a reálisan néhánytíz példányokban értékesíthető verseskötetekre, az olvasás kiszorulására terelte a szót, akkor is visszautasította az önsajnálkozó, sértődött, borúlátó attitűdöt. Helyette arra hívta fel a figyelmet, hogy az írásban, a kötött szövegben való gondolkodás, közlés igénye nem veszett ki teljesen a mai kor emberéből sem. Az Élet és Irodalom szerkesztőjeként rálátása van erre a fontos igényre, ahogy jó humorral fogalmazott: „Ha az Élet és Irodalmat annyian olvasnák, mint ahányan írni szeretnének bele, nem lenne probléma…”.
Ha az okokat keressük, a technikai, szociokulturális változások mellett gondolnunk kell arra is, hogy a politikai rendszerváltás után, körülbelül a ’90-es évektől kezdődően lassacskán eltűnt az irodalomból egyfajta ellenzéki báj. A versek, prózák szerepe átalakult. Grecsó nagyon fontosnak tartja a műfajok mai továbbéléseit, az irodalomfa új hajtásait, mint például az egyre divatosabb slam poetry-t, vagy a megzenésített versek – Sebőék utáni – újraéledő trendhullámát. Grecsó Krisztián (többek között Háy Jánossal, Erdős Virággal, Szálinger Balázzsal együtt) maga is szereplője a Rájátszás nevű kezdeményezésnek, amikoris mai fiatal költők verbális kreativitását találkoztatják mai fiatal rockzenészek (például Beck Zoli, Szűcs Krisztián) zenei tehetségével. Mindemellett a fiatal író nem elutasító a ponyvaműfajokkal szemben sem. Ez a probléma amúgysem újkeletű: már a XIX. században témát adott például Jókai Mór egyik nagydolgozatához, a mai körülményekre aktualizálva pedig az már önmagában eredmény, ha egy fiatal könyvet, mint médiumot tart a kezében. A mai ponyvairodalom termékeiről egyébként azt tartja, esztétikai értéktartalomtól függetlenül tisztességgel „megcsinált” munkák ezek, maga a ponyvaműfaj pedig ugyanúgy szigorú szabályokkal rendelkezik, mint a magasirodalom.
Család, önazonosság, önismeret, hagyomány, hitelesség… – ezek a kulcsszavak Grecsó Krisztián az irodalomban megtalált saját helyének megértéséhez. A fiatal író nagyon plasztikus és jól elbeszélt személyes történeteken keresztül világított rá arra, mekkora szerepe is van a tágabb és közelről megismert családnak az (akár civil, akár művészi értelemben vett) identitás megerősödésében és a szellemi érésben. Mert belső érettség szükséges ahhoz, hogy megértsük: a nagypapák huszadszorra–harmincadszorra is ugyanúgy elmesélt történetei olyan korokat, olyan embereket, olyan eseményeket emelnek be néhány percre teljes valójukban a jelenbe, amelyek másképpen már nem léteznek, csakis a halványuló emlékekben és az ilyen történetekben. Ha például egy régelhunyt családtag alakját szeretnénk kirajzolni az ifjú generáció tagjai számára, üresen hangzik akármilyen jól megválasztott jelző ezekkel a mindig élő történetekkel szemben, amelyek még akkoris hitelesen adják vissza egy letűnt kor atmoszféráját, ha esetenként el is rugaszkodnak a szigorú értelemben gondolt valóságtól. Ezek a generációról-generációra öröklődő és bővülő családi mesék olyan szövetét rajzolják ki a szűkebb közösség belső világának, amely segíti egy mélyebb és valódibb énkép elérését. Ezekről a történetekről szól Mellettem elférsz című kötete, amelyből a beszélgetés során egy a nagyszülei megismerkedését leíró részletet is felolvasott. Kisvideónkban ezt örökítettük meg:
