Talán nem túlzás, hogy a Vas megyei kulturális élet Szombathely melletti
legérdekesebb programjainak a Nádasdy-vár ad otthont. A már beindult
fesztiválszezon közbeni szabadsága alatt kaptuk diktafonvégre az első számú
elkövetőt. Szóba került az Alternatív Zenei Klub körüli kezdetek, a
pozíciószerző beérkezése, a régi-új zenekara, A gátnál.
ALON: Indítsunk messziről a beszélgetést. Tavaly volt húsz éves az AZK
(Alternatív Zenei Klub). Te mikor kerültél a bűvkörébe?
Benkő Gábor (Twickkk): Mint több sárvári fiatal, én is a kora tizenéves
koromban kezdtem lejárogatni. Pontos évszámot nem tudnék mondani, de valamikor a
kilencvenes évek elejétől. Kiváló koncertek voltak már akkor is a várban. Ez
együtt járt egy olyan közösséggel, amit már akkor is értékesnek gondoltunk, mert
valami olyan nehezen meghatározhatót, de feltétlenül fontosat képviselt, ami már
akkor is különbözött mind a megyei, például az LMS Rockfesztiváltól, mind pedig
a megyénk kívüli olyanoktól, amilyen a Sziget Fesztivál. Itt olyan
zenekarneveket láttunk a plakátokon, akiket csak hallomásból ismertünk, aztán
eljöttünk a bulikra és jó volt. Szóval az első fogódzó a könnyűzene volt, ami
közel hozott ehhez a világhoz. Aztán jött a többi: kiállítások, folklór
rendezvények és még sorolhatnám. Fiatalok voltunk, eljöttünk és elkezdtük
belülről szeretni azt, ami már kívülről is tetszett. Egy remek csapat jött itt
össze.
Nyilván ez hozta meg a kedvedet a művelődésszervezéshez. Gondolom,
mielőtt az erre jogosítványt adó diplomát megkaptad volna, már akkor is részt
vállaltál az itteni feladatokból?
A kilencvenes évek eleji népművelő, Tóth Ferenc, aki később igazgató is lett,
szerintem átlagon felüli érzékkel nyúlt hozzá ehhez az egész érához. Nemcsak
abban a tekintetben, hogy színvonalas előadókat hívott meg, hanem azért is, mert
ez egy nyitott tér volt, beengedte az akkori fiatalságot. Annyira így történt,
hogy közösen szerveztük a programokat. Valahogy így csöppentem bele. Ugyebár
tizenévesen még senkinek sem volt ehhez végzettsége. Virslivel, ahogy a
becenevén hívtuk, mindig lehetett beszélni, egészen 2005-ös haláláig. Mindig
elfogadta a tippeket, az ötleteket, mindig meg akart ismerni új dolgokat. Annak
ellenére is megőrizte a nyitottságát, hogy az ötvenes éveit felé közeledett.
Mindig kutatta az újban is az értékeset, hogy azt felkarolja, segítse. Mondta is
néha, hogy ezt te szervezted, ez most fusson a te neved alatt. Közösen írtunk
pályázatokat is. Valahol ezek alapozták meg az egész légkört, amit aztán talán
tovább sikerült vinnünk.
Volt ennek valami speciális íze, ami különbözővé tette a megyeszékhelyi buliktól?
Teljesen tág látókörű volt ez az egész. Az alternatív, az underground zenekaroktól kezdve a rockzenén és a világzenén át mindenféle csapatok megfordultak már akkor is nálunk. Az a korszak azonban nagyban volt más, mint a mostani. Nem volt internet, mp3-letöltés, zenecsatorna, de még helyi rádiók sem. Mindaz, ami az utóbbi évtizedben sajnos atomizálta ezt a közösséget. Akkoriban ha az ember kicsit más zenét akart hallgatni, mint amit a televíziótól megkaphatott, akkor kicsiben szinte ez az egy lehetősége volt. Eljött az Alternatív Zenei Klubba és itt olyan zenékkel találkozhatott, amikkel máshol nem. Tényleg volt egy nagyon erős ismeretterjesztő szerepköre. A kérdésedre válaszolva: nem hiszem, hogy ebből a szempontból nagyon különböztünk volna Szombathelytől. Igaz, akkoriban én csak a Végállomást Klubot ismertem. De az ottani arcokkal teljesen működött, hogy összejártunk, elmentünk egymás bulijára. De jöttek Sárvárra Kőszegről és Körmendről is. Akkoriban nagyobb vonzáskör volt a megyében, mint manapság. Nincs már akkora közösségkovácsoló szerepe egy kis vidéki klubnak, mert rendelkezésre állnak más utak, módok, amiken át el lehet jutni ugyanoda és néha sokkal messzebb is.
Kapcsolódjunk át a zenekarodhoz, az egykori, de úgy hallottam, hogy az újraindulás előtt álló A gátnálhoz. A nevetek mellett az 1999-es évszám szerepel. Ez az indulás éve vagy ekkorra forrt ki a hangzás, hogy bátran kijelenthessétek magatokról, hogy igen, egy zenekar vagyunk?
Az előbbi. 1999 volt az első, félig nyilvános koncertünk éve. Borzasztóan kutyaütők voltunk. Azelőtt úgy három héttel fogtunk először hangszert a kezünkbe. Nagyon nagy csatákat vívtunk azon, hogy felhangoljuk-e a gitárokat, egyáltalán hogyan kell azt csinálni. Szóval az amatőr zenekari lét minden kis lépcsőfokát végiglépkedtük. De valamilyen szinten tudtuk, hogy mit akarunk. (Nevet.) És mindenáron meg akartuk mutatni, hogy miként látjuk a mi kis hétköznapjainkat és azokat a dolgokat, amiket arra alkalmasnak találtunk, hogy dalokat írjunk belőlük. Ez az 1999-es fellépés tulajdonképpen egy nyílt próba volt, amire elhívtunk barátokat és egy tágabb körből közönséget is.
Ez egy főiskolás zenekar volt vagy helyi erőkből állt?
Egyedül én voltam, aki úgymond felsőoktatással próbálkozott. Akkor még nem népművelő szakon, hanem teljesen más irányban próbálkoztam, műszaki informatikai suliba jártam. Ezt aztán nem is sikerült befejeznem, mert ez egy teljesen más vonal volt és kissé későn ébredtem, hogy nekem ez nem pálya. Szóval nem egy főiskolás zenekar volt, hanem egy olyan baráti közösségen alapult, amire nagy hatással volt az akkori AZK kreatív légköre.
Elnézve a tagok neveit és a hangszereket, felfigyeltem a csellóra, ami a 2003-as „Tilos minket riasztani, ha…” lemezen már nem szerepelt. Ráadásul az egyetlen női tag kezében szólalt meg ez a hangszer. Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem rá, hogy ő miként került bele a zenekarba, illetve hogy miért nem volt hallható később már benne?
Mint mindenki, adott volt, hogy beszáll. Ebben a baráti közösségben, ami megalapozta a zenekart, volt egy lány, aki akkor kezdett el csellózni tanulni, mi meg mindannyian már bele voltunk szeretve az összes létező vonós hangszerbe, nemcsak a csellóba. Onnantól meg teljesen természetes volt, hogy rádumáljuk a közreműködésre. Van egy borzasztóan szar minőségű demó, ami 1999-ben készült, nem szívesen mutogatjuk senkinek, nem az a vállalható színvonal, abban van még cselló. Aztán idővel személyes és egyéb okok miatt meg kellett válnunk a lánytól. Kezdetben öten voltunk a zenekarban, csak később stabilizálódott abban a három főben, akivel elkészítettük ezt a 2003-as demót. Megpróbáltuk élőben, két gitárossal is előadni ezeket az eredendően két gitárra írt szólamokat, de mielőtt összepróbálhattuk volna ezt, akkorra már az egész vesztett a lendületéből. Én például akkor államvizsgáztam. És az derült ki, hogy fél gőzzel nem lehet zenekarozni, vagy legalábbis nem érdemes. Akkor került erre a passzív pályára a zenekar, ami mindmáig tart.
Ez melyik évben volt?
Volt egy Szigetes fellépésünk 2004-ben vagy 2005-ben. Utána leültünk beszélgetni. Azt érzetük, hogy hú, ez egy nagy presztízsű fellépés, egyben arra is rádöbbentünk, hogy már nem is olyan egyszerű összehozni annyi próbát, hogy méltósággal el tudjunk vállalni egy fellépést úgy, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásunk amiatt, hogy nem tettünk meg mindent, hogy a maximumot kihozzuk magunkból. Akkor és ott döntöttük el, hogy mivel nem tudjuk százszázalékos erőbedobással csinálni, picit szüneteltetni kéne A gátnált.
Az, hogy van MySpace profilotok, ami nem egy túl régi portál, az mégis azt sugallja, hogy tovább szeretnéd vinni a zenekart. Meg írtad is valahol, hogy amennyiben lesznek vállalkozó szellemű zenésztársak, akkor szívesen vágnál újra bele.
Nem titkoltan azzal a szándékkal is nyitottuk meg ezt a profilt a MySpace-en, ahol közzétettük ezt a viszonylag elfogadható demóanyagot, hogy hátha valaki olyannak is megtetszik, aki szívesen beszállna a zenekarba. A zenésztársak hiánya volt ugyanis az egyik kerékkötője a fejlődésnek, majd idővel az újrakezdésnek. Nem volt dobosunk és szerettünk volna egy másik markáns szólóhangszert is. Túl ezen, ez meg egy remek megmutatkozási lehetőség. Csak halkan, zárójelesen merem még mondani, de lassan összeállni látszik az új felállás.
Ha jól számolom, a zenekar szüneteltetésének kezdete és a diplomád megszerzése, illetve az egykori népművelő, majd igazgató, Tóth Ferenc halála egybeesik. Ez egy szomorú együttállás, de gondolom, korábban évekig segített titeket ez a biztos háttér.
Olykor furcsa körülményekkel szembesít az élet. Ilyen szomorú apropó kellett az én szerencsémhez. Számtalan lehetőséget kaptunk, és legalább ennyi előnyünk volt az idetartozásunknak. Elég csak azt említenem, hogy egy igazi nagy stúdióban felvettünk egy számot, mert úgy volt, hogy lesz egy videoklip. Ennek a költségi részébe beszállt a Kossuth Lajos Művelődési Központ.
A Láthatatlan Sárvár 2006 áprilisában indult. Ez egybeesik a te színrelépéseddel?
Igen. Ez volt az egyik első megmozdulásaim egyike. Talán a kicsit túlfejlett kritikai érzékünk megnyilatkozási vágyának is szerepe volt benne. Nagyon sokszor jogos, félig jogos vagy jogtalan kritikákkal illettük a helyi kulturális életet. Főleg amiatt, hogy nem láttuk stabilnak azokat a csatornákat, amiken át eljuthatna a közönséghez vagy olyanokhoz a programok, akik nem állnak közvetlen kapcsolatba a helyi művelődéssel. Kézenfekvő volt, hogy honlapot kell csinálni. Baromira nem értettünk a honlap-szerkesztéshez, de beszállt több lelkes fiatal és lassan összeálltak a dolgok. Sőt még az is kiderült, hogy ez egy működőképes közösségformáló erő. Mindenki hozzátett valamit. Valaki a dizájn, valaki a tartalom tekintetében, valaki külön rovatokat kezdett el szerkeszteni, a fotóblogról meg nem is beszéljünk, ami szerintem egy nagyon értékes dolog, de említhetném akár a plakátarchívumot is. Innen megindult egy nagy ötletáradat, amire akkor szerintem már nagy szükség volt. És valamilyen szinten sikerült ezekből jó párat megvalósítani.
A plakátarchívumról jut eszembe. Nem veszik el a kedvedet az olyan esetek, amikor itt, Sárváron a Trottel Stereodream Experience, a Pozvakowski, a Láma Dalai és az Embryo lép fel, miközben Szombathelyen a 30Y meg a Vad Fruttik produkálnak teltházat? Vagy a kettő teljesen más érdeklődési körű közönséget feltételez?
Amennyiben nagyobb látogatottságot akarunk, márpedig azt akarunk, akkor nyilván a környékbeli szervezőkkel – nem tekintem őket konkurenciának, inkább együttműködőknek –, szóval velük lenne szükséges elmélyíteni a kapcsolatot. Ezek azonban olyan körök, amik nagyon nehezen befuthatók. Voltak próbálkozások az egyeztetésekre. Tőlünk mindig jó előre megkapják a programtervet. Visszafelé már nem teljesen működik így. Kicsit egyirányúnak látom ezt a híradóláncot, ami a programok összehangolását illeti. A kérdésfelvetés amúgy jogos, bár nem hiszem, hogy azt a közönségréteget vitték el a szombathelyi fellépők, akik különben a „Betiltva!” rendezvényünkre eljöttek volna. A másik oldalról viszont ha folyton ezen görcsölnénk, akkor aligha találnánk egy hétvégét is, amikor valami „nem üt” valami mást.
Nézzük a dicsőségfalat. Melyik sárvári rendezvényedre vagy a legbüszkébb?
Egy konkrét rendezvényt nem tudnék kiemelni. A legbüszkébb arra vagyok, hogy nagyon sokszor érzem úgy, hogy tényleg sikerült megfogni egy közönséget, ami életképes, a saját lábán áll, meg nem nevezhető, önálló gondolatai vannak és mindenekelőtt nyitott. Az a lényege, amit fontosnak is tartok, hogy ne kössék meg a műfajok korlátai ezeket a fiatalokat, mert sajnos tényleg működött egy olyan jelenség, hogy voltak a punkok, voltak a rockerek meg voltak a dárenbézesek. (Nevet.) Szóval megvoltak ezek a kategóriák, de nem volt átjárás az egyikből a másikba, sőt betekintés sem. Ezeket a falakat idővel sikerült megbontani. Mi több, valamilyen szinten fogékonnyá tenni őket arra, hogy megszülessenek a csatornák ezek között, és minél szélesebbre tárjuk ezeket. Az is fontos, hogy közösen reagáljunk aktuális társadalmi jelenségekre. A cigány folklórestünk például egy alternatív zenei klubban talán meglepő lehetett, de a koncerthez kapcsolódó, azt megelőző tartalmas fórumbeszélgetések és filmvetítések igenis tehettek az előítéletek ellen és én ezt is egy tágabb szerepének érzem egy ilyen klubnak. Ha valamire büszke lehetek az eddigiek alapján, akkor ezek feltétlen az olyan dolgok.
