Nézegettem az elefántcsontparti vérengzést, és közben elgondolkodtam, vajon az egyvonalas hang frekvenciája, miért éppen 440 Hz? Számos tudományos leírás született a kérdésben, de egyik sótlanabb volt, mint a másik, így szokásomhoz híven, kutakodni kezdtem a témában, mert ugye mégiscsak elfogadhatatlan az, hogy egy olyan érzelmekkel telt világot, mint amilyen a frekvencia közege, katonás szigorral manipuláljanak.
Az emberi test fizikai felépítése nem teszi lehetővé, hogy minden frekvenciatartományt halljunk. Szerencsére. Gondoljunk csak bele, hogy ha mindent hallanánk, ami Hertz, nagyon megfájdulna a fejünk. Miközben az elefántcsontparti emberek egymást és másokat mészároltak, felfigyeltem arra, hogy ez az érdekes helyzet nagyon sok hanggal jár. A puskák durranása, a bozótvágó kések egymásba ütődése, az emberek jajveszékelése és dühkitörése – ezek mind-mind nagyon szép frekvenciatartományban szabadultak fel a csendből. Úgy véltem, valahol itt kell keresnem a megoldást, de nem…
A hangszergyártók annak idején rengeteget vitatkoztak az „A” hang végleges frekvenciatartományának meghatározásán. Egyik országban 436, egy másikban 445, egy harmadikban 432 Hz volt az elfogadott. Nem is volt probléma mindaddig, amíg a zenészek el nem kezdtek egyik országból a másikba vándorolni, és ezáltal találkozni egymással. A közös koncertek próbái hatalmas botrányokba fulladtak, mivel az angol harsonások, akiknek 436 Hz-re gyártották le a hangszereiket, összekülönböztek a francia trombitásokkal, akiknek viszont 432 Hz-en szólaltak meg az instrumentumaik. Szóval nagy volt a kavarodás.
A káoszból a kiutat egy amerikai hangszerkészítőnek köszönhetjük. Térjünk vissza Elefántcsontparthoz, ahol Andrew Pandick éppen nyaralását töltötte. Sétálgatott a gyönyörű naplementében, miközben gazellák ugráltak a szavannán. A távolban zsiráfok tépkedték a mahagónifa sűrű lombjait, miközben tőlük nem messze egy orrszarvúcsalád legelészte a füvet. Andrew Pandick le is ült egy dombocska tetejére, egy macoréfa árnyékába. Onnan élvezte a természet mámorát, csodálta őszinteségét, miközben azon gondolkozott, vajon mennyi legyen az egyvonalas hang frekvenciája, amikor is kitört az első elefántcsontparti vérengzés.
A dombról mindent látott, azt is, ahogy az állatok szétszéledtek a nagy területen. Hallotta a kacsakezű majmok rikítását, majd észrevett két, egymástól nem annyira távol élő törzset, amint lopakodva kerülnek egyre közelebb egymáshoz. Mit tehet ilyenkor az ember? Elkezdte számolni, hogy hányan képviselik a törzsből az egyik harcoló felet, majd megszámolta a másikat is. Nagyon megörült a számoknak, mivel az egyik oldalon 432-en harcoltak, a másikon 440-en, ő pedig levont egy zseniális konklúziót: adott a módszer a jó frekvenciatartomány meghatározásához. Hát, egyértelmű volt a helyzet: amelyik törzs nyer, annak kiinduló létszáma lesz az „A” hang frekvenciája.
Mivel az a törzs győzött a csatában, amelyik 440 tagból állt, hazamenetele után a hangszereket ehhez a frekvenciatartományhoz igazíttatta gyártásuk során. Ez aránylag gyorsan el is terjedt az egész világon. Íme, most megtudhattuk hát a teljes, élményben dús és izgalmas igazságot a száraz valósággal szemben.
