Lassan már három éve lesz, hogy utoljára beszélgetést közöltünk Sasvári Balázzsal, a sárvári költőjelenséggel, most jó okunk volt rá, hogy megismételjük. A szerző nem tagadja, néha lehet, hogy ittas állapotban enged az ihlet parancsának, és talán sokszor a kocsmák törzsvendégei is bolondnak nézik, de hisz benne, hogy a versek, amelyeket most új kötetbe rendezett, képesek adni másoknak.
Sasvári Balázzsal a Nádasdy-vár udvarán álló fák árnyékában beszélgettünk a friss kiadvány kapcsán, amelyet ezzel az interjúval is szívesen ajánlunk minden érdeklődő figyelmébe. A sorszámozott, Oláh Krisztina egyedi illusztrációival gazdagított kötetek beszerezhetők a szerzőnél: keressék tehát a fiatalembert, vagy adják le kötetigényüket szerkesztőségünknek a lathatatlansarvar@gmail.com címre!
Régen találkoztunk. Utoljára mintha azt mondtad volna, hogy leteszed a lantot…
Az nem úgy volt. Azt mondtam, valószínűleg fogok még verseket írni, ha az érzelmi egyensúlyom kibillenik akár drasztikusan pozitív, akár drasztikusan negatív irányba. Az elmúlt két és fél évben szinte csak ilyesmi történt velem. A “mennyországtól” a “pokolig” az érzelmek teljes spektrumát bejártam ebben az időszakban. Ami jó, mert a művészethez – már amennyire művészet az amit csinálok – ihletettség kell, a boldogság vagy a beborulás megélése pedig az ihlet legjobb táplálója. Egy olyan ember, aki csak éli a hétköznapjait, akinek nincs – érzelmi értelemben vett – története, valószínűleg nem fog leülni mély verset írni. Szó se róla, lehet, hogy szavakba önti, milyen gyönyörű ez a virág a kertben vagy az a fa az erdőben, de nem fog eljutni drasztikus vagy szélsőségesen mély témákig.
Miért gondolod, hogy a te témáid drasztikusak? Olvastam a verseidet, és én úgy látom, ugyanazok a témák foglalkoztatnak, amelyek szinte mindannyiunkat…
A saját tapasztalataim alapján ezt a “szinte mindannyiunkat” én helyesbíteném egyfajta nagybetűs Értelmiségi közegre. Arra a rétegre gondolok, akiknek meglehetősen széleskörű műveltsége és intellektuális rálátása van a világ dolgaira, emellett pedig nem sajnálják az időt, veszik a fáradságot, hogy gondolkodjanak. Őket ezek a témák tényleg foglalkoztatják, de a “hétköznapi” emberekhez képest – akik a művészetet bolondságnak tartják, akik a saját családi, munkahelyi problémáikon túl nem tudnak vagy nem akarnak meglátni semmi mást – ebben a közegben drasztikusan kevesen vannak.
Nem egészen értem. A kötet hátoldalán egy kis előszóban épp ezekkel a sorokkal nyitsz: “Áldalak téged, Ó, Mennyei Atyám, hogy elrejtetted ezeket a verseket a bölcsek és okoskodók elől. És kinyilatkoztattad a kicsinyek és a gyengék előtt, mivel nekik írok.”. Nincs itt ellentmondás?
Nincs ellentmondás. A kicsinyek és gyengék alatt épp ezt az értelmiségi közeget értem, amiről beszéltem, nem pedig a helyezkedő és törtető vállalati vezetőket, politikusokat, akik átlépnek másokon. Azok az emberek, akiket én hívok értelmiségnek, általában maguk is hordoznak mély lelki történeteket, és saját magukat sosem helyezik mások fölé. Az ő legfőbb céljuk talán, hogy folyamatosan műveljék önmagukat – ezt az önművelést pedig nem előnyszerzésre használják, hanem ugyanolyan élettani szükséglet a számukra, mint az, hogy ha szomjas az ember, vízhez jusson. Ismertem ilyen embereket Sárváron, sajnos néhányuk már halálra itta magát, de az utolsó pillanatig szomjázták a tudást.
Amikor írsz, akkor inkább ezt a tudásszomjat elégíted ki önmagadban, vagy inkább másokat akarsz tanítani vagy mindkettő?
Egyik sem. Az van, hogy amikor írok, akkor ezeket a verseket nem “én” írom. Emberfeletti tempóban érkeznek a szavak, képek, rímek valahonnan ilyenkor, én pedig csak leírom. Amikor telefonálsz, akkor sem a telefonnal beszélsz, csak a telefon akkor és ott közvetíteni képes annak a személynek a hangját, akivel csevegsz. Én is csak ilyen telefon vagyok a forrás meg az olvasó között. Előfordult, hogy ittasan jegyeztem le verseket, és másnap tiszta fejjel döbbentem le a sorokon, amiket írtam. Ez kicsit kinyilatkoztatás, ami nem jelenti azt, hogy mindegyik vers jó lesz. A kötetben szereplő nagyjából 50 verset egyébként közel 200-ból válogattuk ki, voltak közöttük rosszak is.
Mitől jó vagy rossz egy vers?
Itt a dokumentált történelmünk XXI. századában szerintem már nincs olyan gondolat, amit még ne fogalmaztak volna meg. Ha valaki mégis képes kimondani olyasvalamit, ami abban a formában előtte még sosem létezett, azzal egyben adni is képes. Érzelmeket kiváltani, lelki értelemben megtisztítani, többé tenni a befogadót. Szerintem ennek a katarzisképességnek a megléte vagy hiánya teszi jóvá vagy rosszá a verset. Ha nem szelektáltam volna, hanem a mostanában született mind a 200 verset bennehagyom a kötetben, attól nem jobb lett volna, hanem ellenkezőleg: hígabb és rosszabb.
Mit gondolsz a szavakról?
A legerősebb dolgok. Ha kapok valakitől egy pofont, azt másnapra megbocsátom, de ha valakitől olyan sértést kapok, amire nem szolgáltam rá, akár évekig is fortyogok. A kimondott szónak nagyon nagy ereje van. Csak vegyük a XX. századi történelmet: hány olyan diktátor volt ebben az időszakban (és most nem csak a legismertebbekre gondolok) aki szavak erejével állított az őrület szolgálatába hihetetlen embertömegeket?
Az a címe a kötetnek, hogy Végső igazság. Ez mire utal? Mi a végső és mi az igazság?
A végső igazság csak annyira végső és csak annyira igazság, hogy per pillanat így gondolom. Végső alatt nem azt értem, hogy 2058-ban is ez számít majd végsőnek. Az internacionálé is azt mondta, hogy “ez a harc lesz a végső”, pedig utána még sok háború jött. Mindig a jelen pillanat a végső. Van valami jövő, ami még nincs, és volt valami múlt, aminek csak a következményei valóságosak. Ami a végső igazság, az a jelen.
Akkor tehát lehet, hogy lesz még egy végső utáni igazság?
Nem, tényleg nem akarok több verseskötetet. Jöhetnek a novellák. Erre már régóta várok, viszont olyannyira kuszált volt az érzelmi életem az utóbbi időben, annyira drasztikusan szélsőséges érzelmek uralták a lelkemet, hogy az mégis inkább a lírának kedvezett. A prózának az ilyen lelkiállapot árt.
Nézzük az alcímet: “Az ember, aki elérte a hetedik dimenziót”. Ér megkérdezni azt, hogy mi a hetedik, mi volt a hatodik, az ötödik, meg a negyedik?
Erre van egy teóriám, amit vagy elfogadnak vagy nem, és amire az átlagos kocsmatöltelék végképp azt tanácsolná, hogy kezeltessem magam agyilag. Az észlelt világunk háromdimenziós. Nálam a negyedik dimenzió maga az idő, az ötödik az érzelem, a hatodik a tudat, a hetedik pedig maga az isten, az örök ragyogás állapota. Én úgy érzem, hogy jártam ebben az állapotban, de persze lehet, hogy az átlag kocsmatölteléknek van igaza.
A legutóbbi beszélgetésünkkor az akkor megjelent harmadik kötetedet nevezted összegzésnek, esszenciának. Egyfajta ívet rajzoltál fel az eddig megjelent kiadványaid között. Ebben a viszonyban hol van ez a negyedik?
Szerintem ez más. Ha igaz az, hogy három a magyar igazság és egy a ráadás, akkor nálam is lehetséges egy az ívre nem passzoló kötet. Pedig ebben is megvan a szokásos hármas: a beavatott versek, a szerelmes versek és a társadalomkritikus versek. A különbség itt az, hogy ebben a kötetben akár egy versen belül is keveredik a három téma. Ha a kelyhedben összeolvad a vanília a puncs és a csokifagyid, akkor létrejön egy egészen új íz egy egészen új színnel.
333 példányban jelent meg a kötet.
Igen. Angyalszám. Ennek az én életemben története van. Volt egy barátnőm, akivel fél évig együtt éltünk, a kislánya is velünk aludt egy kettéválasztott nagy szoba túlsó részében. A kislány minden éjjel ugyanabban az időben felébredt, és átjött hozzánk. Az ébresztőóra pirosan világított, minden alkalommal 3:33 perc volt. Amikor már vagy huszadszor történt meg ugyanez, utánanéztem az interneten, és azt találtam, hogy a számmisztika szerint a 333 arra utal, hogy a közelemben olyan angyali természetű személy van, aki védelmez mindenféle ártó energiákkal szemben. Ez a szám egy angyali védelem, másrészt pedig egy üzenet számomra.
Az előző köteteid mind elfogytak?
Majdnem teljesen. Volt, amit nekem is úgy kellett visszavásárolnom, hogy maradjon egy példány emlékbe. Talán a harmadikból van még nagyjából húsz darab, de azt már tényleg csak olyannak adom el, aki méltó rá. Ráadásul csak pozitív visszajelzéseket kaptam. Eljutott az emberekhez. Két hete történt, hogy sétáltattam a kutyámat, fülledt júniusi este volt. Három hajléktalan a lottózó előtt italozott és cigarettázott, intelligens emberek – ismerem őket régóta, művészek lehettek volna, csak elitták a tehetségüket. Kérdezték, hogy mikor jön ki a negyedik könyv. Felugrottam a lakásba és levittem nekik a kéziratot, ők pedig saját maguk felolvastak belőle. Mindhárom elsírta magát. Szerintem ez a katarzis.
Miért lehet ingyen letölteni a könyvet, miközben árulod is a kinyomtatott változatát?
Rengeteg zenekar trükközik, és mielőtt megjelenne hivatalosan az albumuk, már elérhetővé teszik digitálisan ilyen-olyan csatornákon. A kötet sem jelent még meg, de már nagyon sokakhoz eljutott. Ez volt a célom. Nem Wittenberg korában élünk. Aki nem használja az internetet, az be fog szűkülni.
Talán verses blogod is lesz? Az mostanában divatos.
Nem lesz. Nem akarom túlzásba vinni. Az internetet arra használom, hogy facebookozom, ismereteket szerzek, zenét hallgatok. Aki minden nap posztol saját magától egy verset, az nálam magamutogató.
Mennyivel magamutogatóbb, mint kiadni egy kötetet?
Nem sokkal, de az ilyen emberek tényleg elhiszik magukról, hogy tudnak vízen járni.
Te nem hiszed?
Nem, én tudom…
