A tavalyi Alterába Fesztiválon a főszervező, Hegedűs László ígéretet tett arra, hogy az idei is ragaszkodni fog az erényeihez, nem várhatók emelt sörárak, nem hízlalja monstre-fesztivállá, a rendezvény rendkívül barátságos hangulata is megmarad. Márpedig, – ahogy mondani szokás – az ígéret szép szó…. Idén pontosan azt kaptuk, amit tavaly, aki pedig volt itt az előző évben is, az minden bizonnyal pontosan ezt is akarta. Főleg bort, zenét, békességet. Igény szerinti sorrendben. A hét végére sajnos dacolnunk kellett az időjárás viszontagságaival, az utolsó napot követő reggelen olyan hideg volt, hogy úgy remegtünk, mint kezdő szélsőjobbos a Dohány utcai zsinagógában. De a jó fesztiválozó kemény fesztiválozó is, míg a kempingből nem fújja el a szél a sátrát, kitart.
Az első Alterábához képest a helyszín kialakítása annyiban változott, hogy a Monster, a fesztivál idei fő támogatója egy plusz sátorral is megtámogatta a rendezvényt, ahol a rock műfaj mindenféle stílusára rophatták az arra vágyók. A tavalyi helyszín mellett az EGIS-üdülő kempingjét is elfoglalhatták a fesztiválozók, ez szükségesnek is bizonyult. A többi tényleg maradt a régi, jó arcok, a jó hangulat, jó zenék, ideális műsorszervezés (Hellyel-közzel).
A fesztiválhelyszín és az Egis-üdülőben található kemping között volt a Parti büfé. A megfáradt sátrazók a vagy 120 méteres, néha valóban maratoninak tűnő szakaszon így meg is tudtak pihenni, némi energiát magukba gyűjteni folyékony kenyér formájában.
Miután a két helyszín ellenére mégiscsak szűkösnek bizonyuló kemping helymegnagyobbítása megtörtént (Az Egis-üdülő mindeközben egyéb rendezvénynek is helyt adott) és végre felverhettük sátrainkat, feladatainkra koncentráltunk: fényképezőgép, sör, és a koncertek nézése, de legfőképp a fül kényeztetése…. A legjobb az egészben, hogy ahogy a sátorhoz értünk, mindegyiket egyszerre kezdhettük el.
Az első nap leginkább bemelegítésnek volt tekinthető, bár annak nem volt gyenge, a másnapi „izomláz” nem maradt el. A Skapunk zenét játszó Kötelező közhelyek nyitotta a fesztivál első napját, tulajdonképp trombitával megspékelt, a magyar punk zene világát tükröző jellegzetes riffekkel, szövegekkel, indításnak több is volt, mint erős, az első napi és egyben legszédítőbb pörgés velük kezdetét is vette.
Őket követte a Sárváron már megismert és megkedvelt Anonym Projekt. Elszállós zenéjükkel nem sokat lazítottak a gyeplőn, a feszes tempót az első napi személyes kedvencem, a Firkin koncertje oldotta. A tempó ugyanakkor nem változott, csak a dinamika, az ír kocsmazenék féktelen vidámságát tükröző zenekarra bizony már egészen megtelt a sátor és nem kellett a tisztelt közönséget külön táncra buzdítani.
Itt kell megjegyezzem, a koncertek között a kisszínpad az énekelni vágyókat fogadta, a karaoke nagy sikert is aratott, hála többek között azoknak a vállalkozó kedvű hölgyeknek, akik nem csak szépek voltak, nem csak szépen énekeltek, de (mit ad Isten) velünk érkeztek. Ezt csupán a dicsekvés kedvéért, a margóra jegyzem le. Meg is indult a lavina, a mikrofon, ha épp nem esett az eső, a fesztivál ideje alatt csak a hajnali-reggeli órákban pihent.
A rock and roll tán legelismertebb magyar képviselői folytatták a sort, a Mystery Gang táncra hívó zenéjének nem sokan álltak ellent, de valószínűleg nem is sokan akartak. A hangulathoz illően eztán Ed Philips Elvis-imitátort láthattuk a kisszínpadon, aki a látványon kívül sok hozzáadott értéket nem termelt az élményindexhez, de legalább a következő zenekar előkészületei alatt gyorsabban telt az idő.
És ez nem is jött rosszul. Aki volt már Tankcsapda koncerten, az tudja, ha nincs előre felkészítve a színpad, akkor ez a folyamat a várakozás hevében meglehetősen idegtépő. Nos, ők úgy durrantak bele az éjszakába, hogy egy közelibb szeizmológiai állomás kutatói minden bizonnyal a fejükhöz kaptak. Lukács Laciék szokás szerint megőrjítették a közönséget, teljesen felgőzölték az egyébként oldalról nyitott sátrat. Másnap reggel sokan nézegették frissen szerzett sebeiket, amelyek hol kézről, hol lábról, esetleg – a változatosság kedvéért – a hátkörnyékről tűntek fel, de ezek keletkezését magyarázta az est záró zenekara, az Alvin és a Mókusok is. Ők nem számítanak a környéken tipikus fesztiválzenekarnak, így ifjabb korom egyik meghatározó punkzenekarát először láttam élőben. Csalódás nem volt, Pásztor István hangja továbbra sem jó, de a feeling a szövegekből jön, így ez mit sem számít. A fesztivál első Wall of death játéka (A „Wall of death” táncnál a tömeg két részre válik, és egymásnak rohan. Ez általában durva tömeges pogózással végződik. Lásd videó: Wall of death). is nekik köszönhető. Aki szereti az Alvint, az nem elsősorban a zenei minőségért teszi, hanem a szövegvilág hangulata miatt, és bár a punk általában ilyen, ezesetben a megállapítás különösen igaz.
Bár sokan kidőltek, a nap végén a kisszínpadnál egy amolyan rock-disco-féle még tartotta a lelket a későn fáradókban. A hajnali 3-ig tartó bulit a TV maci zárta, ahogy tette ezt egyébként minden este.
A következő napon a sárvári kötődésű Lunchbox kezdett. Könnyed, slágeres punkzenéjükkel alapozták a továbbiakat. A Jurij igazi meglepetés volt, az alternatív műfaj képviselői igényes, pontos, sokszor kiszámíthatatlan zenét játszottak, jól előkészítve a terepet az eztán következő Ladánybene 27-nek. A reggae legendás magyar képviselői – nem meglepő módon – a jamaicai életérzést adták át, egynémely néző tekintete láthatóan egész jól vette is az adást, a raszta szív – legalábbis egy időre – örökké dobogott.
A Pál Utcai Fiúk koncertjén arra lettem figyelmes, hogy habár egy időszakot kihagytak, a XXI. századi fiatalság is ugyanolyan lelkesedéssel fogadja a zenéjüket, mint a vagy fél generációval korábbi. Megfigyelhető volt, hogy a közönség fiatalabb tagjai is ugyanolyan lelkesen énekelték az új számokat, mint a valamivel idősebbek a régieket. Jó volt látni, ahogy a zeneileg kicsit megújult zenekar ugyanolyan természetességgel játszik, mint annak idején. Lehet, hogy ez lenne a nagy titok?
A Depresszió még ráér ezen agyalni, nincs szükségük megújulásra, hisz majdnem a csúcson vannak, fellépésüket teltház fogadta. A fesztivál második Wall of death játékát köszönhetjük nekik, a lelkes résztvevők – az előző napira rákontrázva – ha nyertek, valószínűleg duplán ittak, szükségük lehetett rá. Az ausztriai Lunaffair zenekar zárta az estet, a közönség jelentékeny hányada sajnos nem várta meg a végét, jó rocksztárhoz méltóan a csúcson haltak meg. Hiába, félidő volt, pihenni kellett.
A következő reggelen a kempinget Kárpátiával ébresztették, nem voltunk biztosak abban, hogy ez értünk volt, vagy ellenünk, mindenesetre mindenki nagy megkönnyebbülésére az üdülőből a sátraknak irányított hangszórókból egyszer csak eltűnt a hang. Azért rezgett a léc, amikor a házból kijövők a sátrazóktól segítséget kértek, és találtak is jelentkezőt a lejátszó esetleges megjavítására, de amikor kiderült, hogy a másik és egyben utolsó CD-re is ezt a zenekart égették, a srác hirtelen már nem is értett annyira hozzá. Azt nem mondom, hogy volt akkora tapsvihar, mint az előző napi Depresszió koncerten, de a még kótyagos fesztiválozók is kitörő örömmel fogadták segítőkész kollega határozatlanságát.
A Black Sound nyitott, majd őket a Violet Eye könnyed rockzenével váltotta. A bevezetőben a műsorszervezésre vonatkoztatott zárójeles „hellyel-közzel” részt itt magyaráznám meg. Az együttest a 6. számnál egyszerűen letessékelték a színpadról, ahogy az őket követő Jóindulat zenekarral is hasonlóképp bántak el. Nekik négy számra jutott idejük, ami méltatlan egy amatőr zenekarral szemben még akkor is, ha történetesen hallgathatatlan zenét játszottak volna, nemhogy ebben az esetben, amikoris távolról sem volt így.
Talán a Paddy and the Rats összetett hangszerelésével lehetne magyarázni, mert a soundcheck-jük elég sokáig tartott, de végül is ezt követően az előző negatív élmények a feledésbe merültek, az ír-skót kocsmazene egy kis punkrock-kal keverve összegyúrta azt, amit (az oldalukon stílszerűen megfogalmazva) a Pub & Roll műfajnak hívnak. Mellékhatásai az önjáró láb és agy. A kockázatkora és mellékhatásokra fittyet hányva maradtunk és hagytuk, hogy Copy Con is hasonló módon büntessen, bár a 28 éves rapper/hiphopper mellékhatásai a lábról a kézre terjedtek át. Bizony, sokan lettünk mazochisták.
A Vad Fruttikkal kapcsolatban mindig hangsúlyozom, hogy csak koncerten szeretem hallgatni őket. Sem a számaik – de kimondottan még csak a stílusuk sem tetszik, de élőben olyan fergeteges bulit csinálnak, hogy kő kövön nem marad. Most sem történt ez másképp. Hasonló a helyzet a Kiscsillag esetében is, Lovasi, ahhoz képest, hogy láthatóan egyre jobban felveti a jólét, mintha észre sem venné, úgy ugrál táncol és énekel a színpadon, ahogy a közönsége a kordonon túli világban.
A 30Y lett a záró, a majdnem teltházas koncertjüket végigénekelte a nézősereg. Az alternatív körökben divatosnak számító zenekar – ahogy tavaly –, most sem bízott semmit a véletlenre, a harmadik napra már gyakorlatilag teljesen leszedált közönségbe még mindig tudtak annyi erőt présrelni, hogy kibírják a szombati utolsó strapát. Lezárásnak a Groovehouse Hajnal című számára ment a karaoke (Igen, itt azt is lehet), az “értem fáj” (vérre menő vita után derült ki, hogy nem “érted fáj” – akadt némi szövegértési probléma) részt egyemberként üvöltötték. Ahogy sejthető volt, ezután – és közben – mindenki nyugovóra tért, rákészülve az utolsó megmérettetésre.
És bizony fájt is a hajnal, az égiek ontották az eddig még viselhető mértékű áldást. Mire kimásztunk a sátorból, a kemping negyede eltűnt. Ennyire szörnyű lett volna az utolsó karaoke? Közben megtudtuk, hogy a fesztiválozó mire használhatja a babapopsitörlőt. A cipő pillanatok alatt megszabadul sáros terhétől, ezúton ajánlom minden hölgynek (és elvetemültebb uraknak) a használatát, tényleg nagyon hasznos, bár nem sárlepergető, érdemes az utolsó nap reggelén bíbelődni a tisztítással.
A Dorothy Lies zenekar kezdett, őket a Don Gatto követte, az előbbi könnyed rockzenét, utóbbi valamivel súlyosabbat játszott. Egy újabb meglepetés ért bennünk a Kipu személyében. A zene annyira nem is, hisz Sárvárról már ismerősek voltak, két éve szilveszterkor felléptek a pinceklubban, mint inkább a basszusgitáros, akiben bizony megtaláltam a magyar zene Jack Black-jét. Vállalom elfogultságomat a Heaven Street Seven zenekarral kapcsolatban, ők léptek színre eztán. A legendás együttes koncertje volt az egyik a fesztivál Top3-as listáján, a Szűcs Krisztián és a Rickenbackere által vezetett koncerten elértük a fordulatszámot (Csak hogy erősen visszautaljak az első napra), az immár majd’ 17 évre visszatekintő együttes hatalmas koncertet adott.
Kicsit sajnáltam is, mikor a fesztivál végének előszeleként Kowalskyék jelentek meg a világot jelentő deszkákon. Egyébiránt panaszra okunk itt sem lehetett, a sajátos zenét játszó banda rutinosan tolta végig a koncertet, fotósként pedig külön élmény volt a fényképkészítés az esetükben. Nem volt másképp a fesztivál mottójának íróitól, az Ocho Machoval sem. Az ember azt gondolná, hogy a lényegében a környéken rendezett összes fesztiválon fellépő együttest már halálra unják az emberek, látszólag azonban ez mégsem így volt. Vagy ha valóban így is lenne, a zene olyan mértékben pörgeti fel a nézőt, hogy a Tekken Tóni és a Jó nekem című számainak szövegét az is akaratlanul énekelte és táncolta, aki már teljesen megcsömörlött a sok koncertjüktől. Ilyen minden bizonnyal szép számmal akadt, ennek ellenére kénytelen vagyok elismerni, hogy a zenekar sokkal több, mint aminek első blikkre látszik. A fesztivált az alternatív réteget megosztó Mantraporno zenekar zárta. Aki idáig kibírta, nagyjából rájuk is maradt ereje, bár vasárnap telházzal nem dicsekedhetett (Legfőképp az időjárás miatt) a nagysátor.
A tavalyi három nap egy nappal való bővítése jó ötlet volt, ahogy a szervezésre, a zenekarokra, az árakra, a hangulatra sem lehetett panasz összességében. A finnyásabbja fanyaloghatott helyenként a hangosítás minősége, vagy a szabadtéri nagyszínpad hiánya miatt, de mégegyszer hangsúlyozni kell, ez a fesztivál éppen a barátságos méreteit, árait, körülményeit hirdeti legfőbb erényeiként. A fesztiválhangulat jelen van, működik az ismerkedés, a bulizás, sajátos emlékeket hagy bennünk azokkal az ismeretlen ismerős arcokkal töltött néhány nap, akik nem kérdezik meg, ki vagy, amikor elkéred az esernyőjüket, hogy a kempingbe menet ne ázzál meg. Az Alterába egyedülállóan barátságos légkört, szabad és végtelen négy napot adott, mindenféle felesleges külsőségek és képmutatás nélkül. A Volt!-os multikulti is lehet persze vonzó, de érteni és elismerni kell egy más arcú fesztivál létjogosultságát is! Amíg minden így marad, különleges aurája meg is tartja különleges fesztiválnak az Alterábát. Ismét köszönjük, Hege, Isten tartsa meg jó szokásodat!
