Az ember tervez, az Isten végez. Most éppen úgy végzett, hogy a Soulwave énekese lebetegedjen a sárvári koncert napjára, így megint elmaradt a bemutatkozásuk, de szerencsére a szülinapos Lunchbox és a nemszülinapos Wakachuka hangosan és a klubhoz méltó minőségű „ollóval” vágta át a szalagot a 2013-as éven, hiszen az övék volt idén az első élőzenei koncert az AZK-ban, február 15-én, pénteken.
Ahogy a Lunchbox húrba csapott (és persze a jubileumuk tudatában), akarva, akaratlanul is kicsikét összegzős szemüvegen keresztül néztem a koncertjüket. Visszaidéztem magamban annak a lendületes, pimasz és nagyhangú bandának, a Gitárpuncsnak az emlékét, amely a mostani Lunchbox előképe volt 2004–2006 környékén… Aztán 2009-ben, ahogy az Átjáró tehetségkutató deszkáin állnak már Lunchboxként, és megmutatják, hogy nem ijednek meg egy nagyobb színpadtól sem…, végül megmutatták, hogy van merszük megnyerni is. A Lunchbox valahogy ennek a fiatalos zenei és szellemi frissességnek, merészségnek és lendületnek a helyi emblémájává vált aztán, akik sorra ontják a slágereket, és persze egyre több rajongót tudnak maguk mögött.
Ma pedig már ott tartunk, hogy ahhoz is merszük lett, hogy ötévesek legyenek, s hogy ez a jubileum-e, vagy más, de valami érezhetően okozott némi változást is a régóta stabil arculaton. Öt év alatt persze történik egy s más, a zene pedig akkor őszinte, ha valamit az is mutat ebből az „egy s másból”, ezt a mutatást becézhetjük aztán érésnek, fejlődésnek, akárminek. Az új dalok például mutatnak már némi elmozdulást a jól kijárt zenei ösvényről, amit egyész eddig tapostak, és ezt nem bírom eléggé üdvözölni! A Lunchbox fennállása kezdete óta ütőképes, jól összerakott csapat, de személy szerint mindig épp ezt a kísérletezést hiányoltam belőlük, s kicsit talán már nyomasztott az állandó vidámságuk is.
Az új kislemez, a Még1szer dalai ugyanúgy lendületesek, ugyanúgy frissek és pimaszok, de valahogy már súlyosabbak és letisztultabbak is. Valamiért most is megvan az az érzésem, hogy az egész csapat a merésről szól. Úgy érzem, eddig magukról mindent lepergetve mertek előrefutni, de lassan-lassan már mernek körbenézni és alázatosak lenni is. És ezek nagyon jó kis erények! Mindent összevetve, az egész koncert nagy reményeket ébresztett a Lunchbox jövőjével kapcsolatban! Ha továbbra is mernek merni, borzasztóan izgalmas dolgokat fognak még játszani nekünk ezek a stabilan jó zenészek. Külön öröm volt a közönség soraiban felfedezni Góczán Gábort, a banda egykori énkes/gitárosát. Az ő szerzeményét is játszották Lunchboxék.
Egy nappal a narancssárga, és két nappal a piros hóriasztás után érkezett a legkritikusabb területek egyikéből, Győrből a Wakachuka. Akárhányszor játszanak Sárváron, valahogy mindannyiszor a klub más-más hangulatát sikerül elcsípniük, zenekari karmájuk jótékony játéka lehet ez, de a pénteki leosztás zenekar és közönség oldaláról szemlélve egyaránt kedvezett! Különös világ az övék. Egy kellemesen meleg barangolás tangóország sikátoraiban le a molóhoz, ahol a funkybárkák és jazzjachtok fedélzetein egymásnak kiabálnak át az utasok pezsgőtől, vagy rumtól költővé részegedve.
A néha érdes, néha gyöngygömbölyű rímek úgy gördültek ki Szilágyi Balázs szájából, hogy öröm volt szedegetni a nézőtéren. Szedegette is mindenki, aki ott volt – ahogy mondani szokás – kortól, nemtől, bőrszíntől, vallási hovatartozástól függetlenül… A legkülönösebb, hangyányit szürreális, ugyanakkor mérhetetlenül kedves jelenség este, a klub rockereinek headbangelése és villázása volt a Wakachuka zenéjére. Egy lassan kibomló tangóhoz épp nem a fejrázás a megszokott, de akkor, ott, azon a bárkán ez olyan természetesnek hatott, mint a vitorlabontás. A Wakachuka jó szelet fújt mindenki vitorlájába az este, lehetett az rocker, hipszter, punk, vagy bármi egyéb…
Közönségszámról nem különösebben érdemes beszélni. Számít-e egyáltalán, ha leírjuk mégegyszer, hogy lehettünk volna többen is… Lehettünk volna most is, persze. De úgy tűnik, a földi létnek ezek a sajátságos, de édes örömei, mint a legszínesebb élőzenék, egyszerűen nem képesek ma eljutni mindenkihez. Szomorú, és rossz dolog ez, de kesergéssel nem orvosolható. Azért, ha mindezt olvasnák esetleg a távolmaradók, szippantsanak egyet a Lunchbox merészségéből, üljenek fel a Wakachuka bárkájára, és jöjjenek le legközelebb a klubba, hátha örömet okoznak ezzel saját maguknak és másoknak is! A következő AZK március 22-én vár mindenkit, fellép: A Gátnál, Cserga és Barátai, Obszidian.
