‘Szentgróton a deszkák… – 8 óra rock, a zalaiak AZK-fesztiválja

Forest kollégánk itt a Láthatatlan Sárvár oldalain olyan jóízű tálalással szokta kínálni szubjektív hangú, E/1. személyben megírt koncertélményeit, hogy – mitagadás – el is irigyeltem, így a múltheti – Zalaszentgróton, koncertkavalkádban eltöltött – szombatomat ezúttal én is eképpen rögzítem.

A szubjektivitás persze nem mindig szerencsés megközelítési módszer egy eseménytudósításra, de hiszem, hogy ha az a bizonyos esemény történetesen annyi érzelmi szálat pendít meg odabenn, mint amennyit ezesetben, igenis van helye.

8 óra rock? Mi az?

Az idei AZK-Nyáréjfesztivál egyik kiváló fellépője, a Skent zenekar frontembere még a sárvári fesztivál idején beszélt nekem először a ‘szentgróti 8 óra rockról, mint egy hamvaiból feltámasztott, egykor mély gyökerekkel rendelkező ottani szabadtéri zenei megmozdulásról. Azonmód meg is ígértem magamnak és Fegyverneky Leventének is, hogy ott leszek. Már akkor érezni véltem valamiféle megmagyarázhatatlan rokonságot a sárvári és az ottani program között, hiszen manapság egyáltalán nem megszokott, hogy egy rendezvényt kizárólag a  könnyűzenei amatőr szcéna tehetségeire alapozzanak. Másrészt kiderült, hogy Levente nem csak verbunkosa, hanem egyik szervezője is az újjászülető happeningnek, ez pedig méginkább kíváncsivá tett.

Esik… Miért ne esne?

Miután visszajelöltem a részvételem a Facebookon, azonnal kézzel foghatóbb lett a történet, záporoztak az információk: plakát, fotók a tervezett helyszínről, adalékok a fellépőkről, egy kis rendezvénytörténelem, igényesen tervezett támogatói pólók… A már-már elkényeztető módon körültekintő előkészületek kitértek a szálláslehetőségekre, közreadták a házirendet, minden elképzelhető lényeges pontról időben adtak hírt, többek között az esőtervről is… Arra sajnos szükség is lett, a szervezők szombaton 12 órakor hoztak döntést: fedett helyszín, VMK. Így a rosszhír, hogy nem egykori legendás terén, a “parkban” ismerhettem meg a 8 óra rockot, a jóhír viszont, hogy lefoglalt szállásunktól nagyjából 5 méterre állt a VMK épülete, már a szobaablakból szépen nyomon tudtam követni a rendezvényre érkezők kirajzását…

Kultúrházfíling

A zalaszentgróti VMK korrekt állapotú, akadálymentesített épületébe a “kiskönyvtár” felöli bejáratán keresztül sétálhattunk be. Maga a koncertterem pedig szinte elérzékenyítő módon hozza a kisvárosi kultúrházak mindannyiunk által apriori módon ismert nosztalgikus, negédes őstípusát: a fal felé befordított pianínó, bőrfotelek és rózsáskárpitos székek vegyesen, színpad vörös függönnyel, feltételezhetően a raktár mélyéről előkerült színes világítóalkalmatosságok, amelyekhez hasonlókat alapesetben a Vaterán már régiségként hirdetnek, itt mégis páratlanul szívmelengetők, csakúgy, mint a strandpapucsában egykedvűen csattogó (a színpad és a keverőállás közötti távolságot megszámlálhatatlanul sokszor maga mögé utasító), őszes hajú technikus úr. Az egyik sarokban rögtönzött büfé, a másikban kis merchandise-pult: itt árulták a támogatói pólókat, az egész atmoszféra pedig telített az általam hirtelen odaképzelt emlékekkel és egy megmagyarázhatatlan “itthon vagyok” érzéssel. Délután négytől éjfélig… 8 óra, 8 zenekar, amely felhozatalból Murphy kedvéért az Éjszakai Járat sajnos kiesett, de így is gazdag és tartalmas programot kínált Zalaszentgrót. Alig vártam, hogy húrokba csapjon az első banda, akik már javában dolgoztak a soundcheck-en, amikor a terembe léptem.

Hét banda, hét világ…

Azért mentem el ‘szentgrótra, hogy jól érezzem magam, hogy töltekezzem. Ez a fent említett körülmények jóvoltából valószínűleg akkor is megtörtént volna, ha hét kutyaütő együttest kell végignéznem, de persze nem ez történt: a 8 óra rock is fényesen bizonyította, hogy ez az ország telis tele van könnyűzenei értékekkel, amelyeket a leszedált tömeg alapesetben – az aktuális trendeknek mélyen fejet hajtva – olyan pökhendi érzéketlenséggel tud kikerülni. De félre a kesergéssel, ez a szombat éppen arra figyelmeztetett, hogy nincs minden veszve. Anélkül, hogy túlságosan elmerülnék a részletekben (egyébként is, majdnem mindenkiről van megnézhető kisvideóm is), és regénnyé duzzasztanám ezt az írást, csak néhány személyes gondolat a zenei felhozatal színeiről – időrendben:

Crew: előttünk veszítették el a szüzességüket. Első koncertjüket adták saját dalokkal, átiratokkal… Aki játszott már zenekarban, pontosan tudja, milyen érzés ez: kilépni a próbateremből, és a színpadon, teljesen szokatlan és idegen akusztikai környezetben teljesíteni, ráadásul úgy, hogy nincs még meg a szükséges jártasság ahhoz, hogy egyáltalán tudjuk, mit, hogyan, miért kell kérni a monitorhangfalakba, hogy halljuk saját magunkat. Nagyon ritkán sikerül elsőre, persze most is bicegett a produkció, mégis minden tiszteletem a Crew-é, akik egy percre sem felejtették el, hogy publikum előtt állnak, és ennek megfelelően vállalták, amit csinálnak hibákkal, erényekkel együtt.

Jóindulat: a nevük azonnal felrémlett az Átjáró tehetségkutató egyik sárvári elődöntőjéről, mégsem tudtam hirtelen hová tenni őket, de már a beállásnál rendesen megdörrentették a cuccot a Beatles Twist and Shoutjával. Teljes koncertjük profi volt, a saját dalok legalább annyira hasítottak, mint az átiratok. Jó a hangszerelés, hálásan partneredett a két Fender, a ritmusszekció (szerintem főleg a bőgős) kitűnő volt, a három énekkel pedig remekül emelték ki a refréneket!

Fanatic Attack: Sárvárra már visszajárók, legnagyobb erényük az a taníthatatlan hitelesség és tisztelet, amellyel megközelítik a thrash metal műfajt. Nyoma sincs sterilségnek, nincs cicoma, csak ízig-vérig ‘80-as, ‘90-es évek fíling. Piszkos hangzás, sodró tempó, felvarrók, szegecsek, közösség… mindez olyan természetes és eröltetés nélküli atmoszférával, hogy tényleg nem csodálkoztam volna, ha Marty McFly DeLorean-jébe szálltak volna vissza Kuczkó Gáborék a buli  után.

Skent: A házigazdák. Jópár koncertjüket volt már szerencsém látni, és egyre közelebb jutok a zenéjükhöz. A Tool rideg komorsága és szigorúsága jut eszembe a témáikról, mégsem utánérzés. Egyre pontosabbak, érezhető az összeszokottság. Levente jó énekes, jó frontember! Szervezőként egész délután a helyszínen sertepertélt, de aki a mikrofonhoz lépett, mégis már egy másik Levente volt! Képesség adatott neki, hogy akadály nélkül engedje át magát a muzsikájuk sodrásának, hajlong, rámutat, rálép, ráugrik, rámozdul és rámozdít erre a sodrásra. Nálam mindig külön erény a magyar szöveg, Skentéknél ráadásul a szavakkal is jól bánnak: Csendesül benned az álom – máig az egyik kedvenc dalcímem… Leventével egyébként volt egy meccsünk még a megismerkedésünk táján, amikor óvatos kritikaként róttam fel neki, hogy túlságosan “ákosos” a technika, ahogy énekel. Azóta sem tudom eldönteni, hogy mostanra vajon ő talált saját “hangot” vagy én bontottam le néhány hagymahéjat a Skentről, mindenesetre az Ákos-asszociációm eltűnt.

Slide Away: Nem ismertem őket, de a Facebookra feltöltött dalaik jó megszólalást, lendületes és zúzós muzsikát ígértek. Így is lett. A két falbontó 4×12”-es gitárláda szép, egészséges hangerőn rottyantotta be a teret, olyannyira, hogy a beállásnál kétségeim voltak, ki lehet-e tekerni a P.A.-ből annyi voljumot az énekre, hogy felvegye a versenyt a húrosokkal. Ki lehetett: Pallagi Attila gitáros-énekes szerencsére nem felejtette otthon a torkát sem, akkora attakkal robbantak be az első dalok, hogy szem nem maradt szárazon. Dobro-rockként aposztrofálják a Facebookjukon azt, amit csinálnak, s ez találó is: minden daluk gyökere valahonnan a blues termőföldjéből ered, de azért nem kevés a modern metálos, stoner rockos influencia sem. Bár a műsoruk második felére érezhetően lejjebb engedett a kezdőenergia, így is óriási hatású koncert volt a Slide Away-é, a Whiskey in the jar covert én azért kihagytam volna a helyükben a ráadásblokkból.

The Bars: Slide Away-ék frontemberének ajánlásából csak annyit tudtunk meg róluk, hogy egy szőke lány gitározik náluk, ennél több információm, előfeltevésem nem volt velük kapcsolatban, de kellemes meglepetés volt felfedezni Gergőt, a Skent exdobosát a bőrök mögött. A Bars egyszerűen megírt, egyszerűen előadott örömzene, semmi bonyolult megfejtéssel, de átható pozitív kisugárzással. Fiatalos, lázadó punkandrollos hangulat némi szerethető esetlenséggel. Szerettem őket.

MR’8: Megmondom őszintén, nem kis fejtörést okozott a nevük. Fogalmam nem volt, hogy kell kiejteni, mit jelent… Így utólag leginkább a “magyar rock” rövidítésére tippelek, merthogy klasszikusokat szállítottak ‘Szentgrótra. A szpíker valahogy így vezette fel őket: ők nem azért jöttek, hogy rock’n’roll-t nyomjanak, ők maguk a rock’n’roll! Találóbbat én sem tudnék hozzátenni a műsorukhoz, érezhetően szívből közvetítették a keményzene legendás himnuszait a megderesedett hajú zenészek. Remek választás volt a 8 óra rock fináléjára időzíteni őket, végre – a mindazidáig eléggé passzív – közönség táncos kedvét is meghozták.

Epilógusféle

Valószínűleg már így is túl hosszúra nyújtottam az ömlengést, és talán nem is akad olyan elszánt olvasó, aki eljutott idáig, de egyszerűen nem tudom nem szóvá tenni azt az érzelmi tanulságot, amit kaptam ettől az egész estétől és a 8 óra rocktól. Nem emeltem ki például eddig Hegedüs Kornélt, az est műsorvezetőjét, aki felkonfjaiban – ahogy ő fogalmazott, a rendezvény elődjének régi bútordarabjaként – végig valami olyasmire próbálta felhívni a figyelmet, amit talán mindannyian éreztünk már. A közösségre, a zene szocializáló és nevelő erejére. Emlékeket sorakoztatott a parkbéli zenei ünnepekről, amelyekből nem csak az első szex vagy az első berúgás vált maradandóvá, hanem valami más is, ami közvetlenül vagy közvetve végigkíséri és kicsit alakítja is az útját annak, akit megérint: a szellemiség, a közös átélés megtisztító élménye. Mindenütt megvannak ennek a sokmindennél szentebb szellemiségnek a helyi őrzői, letéteményesei, közvetítői, akik aztán útjuk végén ugyanúgy beleszövődnek a kollektív emlékszövevénybe, mint a hangok és szavak. Ha elmerengünk, arcok tűnnek fel… nálunk Sárváron (persze generációtól függően) többek között Virslié, Szombathelyen Márké, Nagyié, ‘Szentgróton Bocié… nincsenek már köztünk, de az ilyen estéken, mint ez az az augusztusi volt, olyannyira elevenné válik az emlékezetük, hogy szinte meg tudjuk ölelni őket, ahogy ők is minket. Lehet egy nagyszínpadon 100 kilowattnyi hang, ezermillió robotlámpa – manapság már szinte elvárás is, mert mindenből a leghangosabb, legfényesebb kell. Mégis sokszor együtt sem érnek fel ezeknek a ‘szentgróti (és a hozzá hasonló) deszkáknak a fényéhez és hangjához – mert ezek Valódiak. Sajnos egyre kevesebb ilyen Valódi rendezvény van, azt a keveset viszont tessék jól megbecsülni! Én büszkén fogom hordani a 8 óra rockos és skentes támogatói pólót. Köszönöm az élményt!

A fotók a 8 óra rock Facebook oldaláról származnak, Fegyverneky Levente engedélyével közöljük őket.

Nyomtatás