„A cock-and-bull story olyan történet, amely nyilvánvalóan nem igaz, különösen előszeretettel alkalmazzák mentegetőzésre.” (Cambridge International Dictionary of English)
Az angol nyelvi finomságok iránt mélyebben érdeklődőknek egészen az angliai Buckingham megye északi részében található festői szépségű kisvárosig, Stony Stratfordig kell utaznia, hogy a fenti kifejezés értelmét, és keletkezésének történetét megértse. A Londontól északra vezető, már a rómaiak által is használt út – amelynek mai megfelelője az A5-ös autópálya – érintette Stony Sratfordot. A kisváros a XVIII. század végére, a XIX. század elejére fontos megállóhelyévé vált a posta- és személyszállító kocsiknak. Főutcáján egymás tőszomszédságában működött, és működik a mai napig a „Kakas” és a „Bika” fogadó. Az éjszakára megszálló utasok hozták-vitték a híreket a nagyvárosokból vidékre és vissza. Az egyik fogadóban hallott történetek erősen kiszínezve kerültek át a másik fogadóba. Egy idő után rivalizálás alakult ki a két „műintézmény” között, hogy melyik tud képtelenebb történetekkel szolgálni. Az ilyen történeteket hívják mifelénk pletykának.
Június 6-án indultunk el Sárvárról a Regös együttessel és a Néptánckör négy táncosával, hogy egy kedves fesztivál-meghívás keretében megismerkedjünk a legújabb történetekkel, és szerény képességünkkel néhány újabb cock-and-bull sztorival gazdagítsuk Stony Stratford hagyományokban egyébként is gazdag szellemi életét.
Az út Sárvártól közel 1700 kilométer az angliai kisvárosig. A hosszú autóutat egy éjszakás kölni megszállással és két gépkocsivezetővel terveztük. Induláskor kiderült azonban, hogy az egyik gépkocsivezetőnek nem érkezett meg a buszra is érvényes vezetői engedélye. Egy vezető elvitt minket Linzig, onnét hazahozták, mi pedig folytattuk az utunkat egy másik sofőrrel. Kilenc óra állt a rendelkezésünkre, hogy eljussunk a Köln nyugati részében, az autópálya mellett foglalt szállásunkig, ami még 750 kilométer távolságra volt. A mikrobusz maximális sebessége 100 km/órára van korlátozva. Tudtam, hogy Würzburg mellett két helyen is 10 kilométer hosszúságban építik az autópályát, és az elmúlt év októberében feleségemmel egy órát kellett állnunk. Azzal nyugtattam magam, hogy most májusban minden nehézség nélkül átjutottunk ezen a szakaszon. Az ember ilyenkor nem nagyon talál racionális érveket maga és útitársai megnyugtatására, így némi 12-éves Chivas-szal próbál erőt meríteni a vélhető megpróbáltatások leküzdésére. Pesszimista előfeltételezésem beigazolódott, Würzburghoz érve nagy forgalmi dugóban találtuk magunkat. Mindez persze másfél órával később vált világossá számunkra, amikor elhagytuk azt a kisbuszt, amelyik érthetetlen módon, a 60-as korlátozás ellenére balesetet szenvedett. Előttünk volt még 300 kilométer, és a gépkocsivezetőnek rendelkezésére álló idő vészesen fogyott. Rádöbbentem, hogy a velem utazó14 ember ügyes-bajos gondjai mellett, a négynapnyi autóút egy újabb ismeretlent jelent, a megoldandó több ismeretlenes egyenletben. Tanácstalanságomban felhívtam a szállodát, hogy várjanak bennünk, mert későn érkezünk. Megnyugtattak, hogy egész éjjel van ügyelet. Hogy az olvasót kétségek tovább ne gyötörjék, elárulom, a gépkocsivezető a hetente egy alkalommal igénybe vehető plusz két óráját is felhasználva, 7 perccel a kényszerű leállás előtt megérkeztünk szállásunkra. A hosszú útnak azonban olyan következménye volt, hogy a gépkocsivezető kötelező pihenőideje miatt nem indulhattunk időben, így másnap az okozott izgalmat, elérjük-e Calaisban a délután 3 órakor induló kompot, amire a jegyet váltottuk? A probléma érzékeltetésére legyen elég annyi, hogy négy és fél óra állt a rendelkezésünkre a 400 kilométer leküzdésére, és a kompra való beszállásra. Gépkocsink engedélyezett sebessége továbbra is maximálisan 100 km/óra. Arról, hogy megálljunk egypár perce, szó sem lehetett. Láttam, hogy a félelemtől senki sem mert sörök-borok után érdeklődni. A Calais-i kompkikötő felé közelítve, érzékeltem, hogy 27 percünk maradt az angol bevándorlási hivatal általi ellenőrzésre, továbbá a gépkocsink megfelelő besorolására. Tudtam, hogy ez lehetetlen, gondoltam, utánam az özönvíz. Meglepetésemre gyorsan átjutottunk az útlevél ellenőrzésen. Egy fekete férfi tartotta fel a sort, valami problémát találtak nála, azonnal a jogaira kezdett hivatkozni. Pokolra kívántam a személyiségi jogaival együtt, végül gyorsan átjutottunk az ellenőrzésen. A furfangos angolok, már francia területen ki szeretnék szűrni a nem kívánatos személyeket, mert, ha a szigetországba beteszik a lábukat, egy idő után szociális segélyért folyamodhatnak. Visszafelé – meglepetésemre – Doverben pedig francia tisztviselők igazoltattak, feltételezésem szerint így teremteve jogot külföldi napidíj elszámolására. Arrafelé még erős a szakszervezet, nyugtázom keserűen.
Calaisban szerencsénk volt, az első helyre kaptunk besorolást a komp hetedik emeletén, és, amikor a behajtásra várva, a kijelölt helyen megálltunk, 50 percet kellett várakoznunk. Letudtuk tehát a kötelező 45 perc pihenőidőt, és tiszta lappal indulhattunk – igaz baloldalon – a doveri kikötőből. A kompon – a nagy izgalmaktól megnyugodva – ráhangolásként rendeltünk egy pint Murphies-t, ami ugyan ír sör, de ez volt a legvonzóbb a kínálatból. A hátralévő 220 kilométert ezek után már egy fan-trip-nek tekintettük Stony Stratfordig.
(Vihar előtti csend Stony Stratfordban)
Az esti órákban érkeztünk, vendéglátóink, a Stony Steppers együttes tagjai láthatóan izgalommal vártak. Kértem, intézzük el mihamarabb a szállást, hogy mindenki megnyugodjon. A kisváros főutcáján, a High Street-en három különböző épületben volt a szállásunk. Yvon izgatottan figyelte az arcomat, próbálta leolvasni róla, elégedett vagyok-e a felkínált helyekkel? Szállásaink kétszáz éves épületekben voltak, ami azonnal adott egy történelmi távlatot ottlétünknek. Az együttes egyik része – velem együtt – egy régi iskola volt pedellusának lakásában, egy háromszintes épületben lelt ideiglenes otthonra. Az angolok hagyománytisztelete mindig lenyűgöz. A szobáinkat nálunk már rég átépítették volna, így tüntetve el azt az atmoszférát, amit a nyikorgó ajtók, a remegő padlók sugároznak. Az évszázados épületek tisztelete csak egyik eleme annak a puritanizmusnak, ami mindenfelől érződik. Az angol ember, ha tehető ilyen megállapítás, a belső, lelki gazdagságot tartja fontosnak, a külsődleges csillogás érintetlenül hagyja. Nem az öltözködésre, lakberendezésre fektet hangsúlyt, hanem egy gazdagabb szellemi életre. Max Weber, a szociológia egyik megteremtője a protestáns szellem kialakulásában látta a kapitalizmus létrejöttének legfontosabb feltételét, és ennek a szellemnek a nyomai ma is kézzelfoghatóak az angol hétköznapokban. Nem a hivalkodó fogyasztás a jellemző, hanem egy belső, szellemi-lelki gazdagodás. A lakások ablakain függönyt nem nagyon látni, nincs takargatni való. Mi a németekről gondoljuk, némi előítélettel, hogy nagyon pontosak, de pontosságuk meg sem közelíti az angolokét. Gyakran szokták kérdezni tőlünk – magyarországi tapasztalataikra alapozva -, ha egy időpontban megállapodunk, hogy milyen időszámítás szerint? Mi magyarok, ebben a tekintetben is valami középutat képezünk Európa észak-nyugati fele és a Mediterráneum között.
Érkezésünk oka a Stony Live! művészeti fesztivál volt, amelynek keretében egy hétig a kisváros összes lehetséges helyszínén zenei és egyéb művészeti programokat rendeztek. A fesztivál csúcspontja, az utolsó napra szervezett Folk on the Green non stop szabadtéri koncert-sorozat volt, de ez a nap megérkezésünk pillanatában még túl távolinak tűnt. Az idei évben már harminckilencedik alkalommal rendezték meg a fesztivált, és ezzel valószínű, hogy a legrégebbi a hasonlóak közül Angliában. A szabadtéren a folkzene a domináns, de a bluestól a jazzig minden műfaj hallható, különösen helyi és környékbeli zenészektől. Országos hírnévre tett szert a Stony Sratfordhoz kötődő, a fesztiválon házigazda szerepet is betöltő The Cock and Bull Band, amelyik amolyan angol Muzsikás együttesnek tekinthető. Ma már az angol folk mellett kortárs popzenét játszó együttesek is fellépnek, és ez a puristákat nem tölti el lelkesedéssel.
Minket kedden még a legelső fellépés tartott izgalomban, amire szerdán este a York House-ban került sor. A helyszín olyan kulturális központ, amelyiket egy-egy alkalomra bérbe kapnak a civil szervezetek, hogy programjaikat megrendezzék. A város támogatása ebben ki is merül. Meghívóink saját pénzből fizették az ellátásunkat, emiatt már az elmúlt télen is adtak műsorokat, aminek keretében a jelenlévők anyagi hozzájárulását kérték a magyarok júniusi ellátásához. A York House-ban konyha is rendelkezésre állt, így a vacsorát vendéglátóink a helyszínen készítették. A vacsora végeztével az ebédlőt színházteremmé alakították, és elkezdték a műsort. A Stony Steppers énekeseit hallva meglepettség tükröződött a Regős tagjainak arcán. Elégedetten jegyezték meg, milyen jól énekel mindegyikük. Éreztem, kellő késztetést kaptak, hogy megmutassák, mi is a magyar virtus. Mit mondjak, hatalmas ovációval fogadták a programunkat, a legényes táncok különösen nagy sikert arattak. Sean, a kétméteres, csupa szív fiú – ha éppen nem táncolt – a sört csapolta. Meglepetten fedeztem fel, hogy az egyik hordó sör a „Tribute to Regős” fantázianevet kapta. Kell-e mondanom, mindannyian meghatódtunk ezen a figyelmességen, ami egyébként az egész héten, számtalan dologban megnyilvánult. Alkalmi szakácsunk, Ken, a Fox and Hounds kocsma korábbi tulajdonosa elárulta, hogy Northampton-i Frog Island sört takar a tiszteletünkre csapolt hordó, és ez az információ régi emlékeket idézett fel bennünk. Néhányan már jártunk 1999-ben a Stony Live! Fesztiválon, és akkor látogatást tettünk ebben a kis serfőzdében. Üveggyűjteményem féltett darabja a sárvári Nádasy-vár képével díszített különleges palack. Az est folyamán maradtam is ennél a „real ale”-nél, de tapasztalhattam, hogy aromája nem csak engemet nyűgözött le. Az est végén elégedetten, némi büszkeséggel fogadtam a gratulációt, és nem győztem hangsúlyozni, hogy vendéglátóink is kiváló műsort adtak. Megkönnyebbülten sétáltunk a High Street-en visszafelé a szállásunkhoz. Este 11-körül járt az idő, és az angliai kisvárosban ilyenkor zárnak a pubok. A White House előtt kisebb csoport sörözött a járdán. Alkalmi szakácsunk és szállásadónk, Ken tartotta szóval a társaságot, és, mikor megpillantott minket, mindannyiunkat meghívott egy pint Frog Island sörre. Vendéglátóink másnap mosolyogva célozgattak az esti sörözésünkre, így téve átélhetővé egy újabb cock and bull történet keletkezését. A kocsmákban – némi sajnálatunkra – 12.00 óra előtt nem csapolnak sört, vasárnap pedig megvárják az istentisztelet végét.
(Munka közben)
A következő napot a Blakeney Nemzeti Parkban (Blakeney National Nature Reserve) töltöttük, a Norfolk Coast-on. Mikor feleségem meglátta, hogy milyen lélekvesztőn fogunk fókákat figyelni, visszafordult, és az idegen környezet ellenére egyedül a parton maradt. Leginkább az esőtől tartott, és kisvártatva kiderült, félelme beigazolódott. Hajósunk belefogott egy hosszabb előadásba a szigeten található közönséges (common) és szürke fókákról és a négyféle – leginkább sirályra emlékeztető – madárról (tern), amelyik közül engem leginkább a Sandwich tern neve ragadott meg. Megtudhattam, hogy a madarat először a Kent grófság-beli Sadwich-ben írta le John Latham ornitológus 1787-ben. A telet leginkább Nyugat-Afrikában tölti, a nyarat pedig a Mediterraneum területén. Az általunk meglátogatott Blakney Pont-nál 3000 pár tölti a nyarat, az Angliában szállást találó madarak 30%-a. Vért izzadtam, persze, amire alkalmi kalauzunk, motoros csónakunk vezetőjének magyarázatát úgy-ahogy megértettem. Korábbi halászok kései, idegenvezetésből megélni próbáló ivadéka, felmenői tájszólását beszélve, nem sokat törődött magyar vendégeivel. Yvon, látva arcomon az elkeseredettséget, kérte legyen figyelemmel ezekre a szárazföldi patkányokra is. 10-12 Celsius fok lehetett a hőmérséklet, erős-hideg széllel, vendéglátóink a kirándulás után fürdést és napozást terveztek a közeli Wells-Next-The-Sea tengerparton. Tettünk egy kis sétát a szigeten, ahol a madártojásokat jelzőszalagokkal védték a látogatóktól. Tim kutyája nagydolgozott egyet alighogy a szigetre lépett, és meglepődve láttam, hogy gazdája elővesz egy zacskót, és zsebre vágja a kutyaszart. Később, a partra érve aztán egy piros – postaládának kinéző – alkalmatosságba öntötte, aminek az oldalán „csak kutya piszoknak!” felszólítás állt. Reggeli, várparki futásaim jutottak eszembe, és a felhőtlenül dolgukat végző kutyákra és elégedetten mosolygó gazdáikra gondolva, eszembe jutott, mennyire messze is vagyunk még Európától.
(Bohémek a kisvárosban)
Stony Stratford láthatóan fesztivállázban égett. Késő este, amikor műsorunkat befejezve szállásunk felé sétáltunk a High Street-en az összes pub tömve volt, és mindegyikből élőzene hallatszott. Ha megálltunk valamelyiknél néhány percre, a zene leállt, és a zenészek köszöntötték a magyar vendégeket. Talán túlzottan is tiszteltek bennünk, pedig kiváló angol zenészeket hallhattunk mindenhol. A történelmi város – magát „historic couching town”-nak hívja, amit nem is könnyű lefordítani – ma már mintha bohémok lakta vidék lenne. Az öltözködésükből is több szubkultúra képviselőjére lehet következtetni. Műsorainkon feltűnt egy csinos huszonéves lány, fekete ruhában, Doc Martens bakancsban, nyakán egy tetovált denevérrel. Haja a kék és a lila árnyalataiban pompázik. Nálunk alternatívnak mondanák. Láthatóan élvezettel veti bele magát a magyar néptánc tanulásába. Kérdezem tőle, van átjárás a két szubkultúra között? Mondja, nem szigorúan kötődik egy szubkultúrához, a viselt öltözet egyszerűen csak tetszik neki.
A hét gyorsan elmúlt, eljött a vasárnap, a fesztivál záró eseménye, a Horsefair Green-en rendezett egész napos Folk on the Green fesztivál. A hely nevéből valahai lóvásárokra következtetek. Egész nap esett az eső, a délutáni fellépés nem sok jóval kecsegtetett. A Regős együttes tagjait még itthon azzal buzdítottam, hogy képzeljenek el egy kis Woodstockot, és úgy is készüljenek. Most, a hideg, esős időben megkérdezi tőlem Kálóczi Gyuri: „Péter itt lesz 7-8000 ember, ahogy ígérted?” Bizonytalanul válaszoltam valamit, de mikor a színpadra léptek, maguk is meglepődtek. Az eső ellenére, kétezer ember bizonyára volt a parkban. Közülük sokan félmeztelenül csápoltak, vagy a füvön heverésztek. A magyar együttes bekonferálását nagy ovációval fogadták, és legalább ötvenen végig pogózták a műsort, „beautiful, beautiful” rigmust kántálva. Gondolom, a bőven fogyasztott „real ale” – és Isten a megmondhatója, hogy még mi? – tartotta bennük a lelket.
Utolsó fellépésünk sikerén fellelkesülve mentünk vissza Ivor és Yvon otthonába. Rövid időn belül megérkezett az egész Stony Steppers együttes, kiegészülve két kiváló énekessel, Rody-val és Timmel, és kezdetét vette az örömzenélés. Először felváltva játszott a magyar és az angol együttes, később közösen énekeltek. A konyha kisebb sörszaküzletre emlékeztetett, megkértem Ian-t, adjon némi eligazítást az áttekinthetetlen választékban.
(Örömzene)
Pünkösdhétfőn reggel eljött a legnehezebb idő, a búcsúzás pillanata. Mindannyian igyekeztünk gyorsan túl lenni rajta, hisz elszorul az ember torka, ha ecsetelni kezdi azt a meleg fogadtatást, amiben részesültünk. Az élményeket a gépkocsiban kezdtük felidézni, volt rá időnk, hisz már Milton Keynes-nél egyórás dugóba kerültünk, és tudtuk, 1700 kilométer autóút vár még ránk. Doverben – a kikötőhöz érve – megpillantottuk az első rendőrt is Angliában, egy forgalmi dugónál szorgoskodott. Lám rendőr és írott Alkotmány nélkül is milyen rendezetten lehet élni a ködös Albionban!
