Eredetileg önálló glosszának szántuk Lélekendész kollégám írását, de az akkor még publikálatlan cikk olyan ellenvéleményeket váltott ki belőlem, hogy közös megegyezéssel úgy döntöttünk, nyílt vita formájában feszítjük egymásnak a két megközelítést a Láthatatlan oldalain.
Persze azért sok ponton összetalálkozik a két gondolkodás, de hogy más-más kiinduló-szemléletből erednek, az egészen biztos. Az én hitem szerint amíg emberi emberek alkotják a társadalmunkat, addig nem lehet halott a popzene. A legtöbb testileg, lelkileg egészséges ember apriori igényt hordoz magában a zenére, a zene útján való elvonódásra a napi feladatoktól és problémáktól. Ha a popzenét a terminológia mai értelmében félretesszük, és csak a kifejezést boncolgatjuk, akkor is azt kapjuk, hogy a popzene, az populáris zene, népszerű zene, a nép zenéje.
Ha belegondolunk, a klasszikus értelemben vett népzene kora volt az aranykor – ennek az apriori igénynek az érdek nélküli, természetes kielégítődése. Nincs ismert szerző, nincs szerzői jog, nincs zenei hordozó, nincs kiadó, nincs megfelelési kényszer. Ha egy szöveg vagy dallam mégsem 10 ponton talál, azonnal mutálódik a dal. A változataiban élő, érzékeny, kreatív és aktív befogadást feltételező „popzene” kora.
A tudomány embere viszont – legalább Arisztotelész óta – rendszerez, dokumentál, analizál, szétbont, megért, …stb. – sokszor irracionális módon. Számtalan példát, anekdotát ismerünk az analizáló és a szintetizáló gondolkodás különbségére. Vajon ki érti meg jobban például a virág lényegét? Az analizáló tudós, aki a földből kiszakítva vizsgálja, majd ízeire szedve, felhasogatva mikroszkóp alatt vizsgálja, vagy a szintetizáló elven gondolkodó szemlélődő, aki a réten fekve szívja be az illatát, s nézi, ahogy a szélben hajlongó virágot méhecskék döngik körül…? Ha ezen a szemüvegen keresztül néznénk tehát, akkor a nép zenéje, a popzene halott lenne jóval mai értelmében vett megszületése előtt, az első viaszhenger, sőt, az első leírt kotta megjelenése óta, amelyek óhatatlanul birtokká, magántulajdonná materializálták az addig makulátlan, szinte az ideák világában lebegő zenét.
A popzene ma már elválaszthatatlan a tulajdontól, a szerzői jogtól és főleg a piactól. Alakulása, változásai éppúgy mesterségessé váltak, mint a laboratóriumok hideg légköre, ahol genetikailag kezelt fajokat hoznak létre, amelyek ellenállóbbak bizonyos betegségekkel szemben. Csak éppenséggel a popzene laborjaiban a legtöbb torkon legkönnyebben lecsúszó termék előállításán kísérleteznek – természetesen a cél a legkisebb költség. Szörnyű… – tennénk vissza a polcra elborzadva az új popsztár új CD-jét, mintha csak génkezelt gabonából készült kenyeret forgattunk volna a kezeink között. A helyzet viszont az, hogy egy elég szignifikáns többség nem olvassa el az összetevőket, csak azt látja, hogy a kenyér szép nagyra sült, ropogós, tovább eltartható, mint a többi – mégha ízéből valami mintha hiányozna is. Ezért az új sztárok új CD-i nagyon sokszor a bevásárlókosarakban végzik.
A piac és a popzene tehát maga a popzene kifejezés megjelenése, a XX. század óta párhuzamosan futnak egymás mellett. Az, hogy a piac – szerepe szerint – gyakran megpróbál felülkerekedni, és kissé torzítva a párhuzamost, megpróbál a saját határain túlmenően beavatkozni a tömegízlésbe, szintén nem számít újdonságnak. De ne felejtsük el azt sem, hogy, ahol nagy pénzek mozognak, ott ugrásszerű a tecnikai feljődés. A mai könnyűzene teljesen más arcát mutatná, ha nem lett volna lehetősége a (hang-, fény-, koncert-, stúdió-) technika aktuális legújabb vívmányait a saját szolgálatába állítani.
És ne felejtsük el azt sem, hogy ahol perzselő felszín van, ott mindig húzódik hűsítő árnyék is. Kissé paradox, de a legtöbb rétegzenei műfajt a kommersztől való távolsága, maga a kontraszthatás hozta létre. Számtalan érdekes és értékes zenei kísérlet született a reflektorfény elől a föld alá menekülő művészek ihletettségéből. Szinte vég nélkül lehetne sorolni azoknak a XX.-századi, vagy mai stílusoknak a neveit, amelyek a másképp gondolkodás magjaiból sarjadtak.
Összességében, a fentieken gondolkodva tehát ellent mondok minden olyan kikiáltásnak, amely szerint a popzene halott lenne. A popzene műfaj születésétől fogva hordoz magában egyfajta fluktuációt, amelynek változásait jobb híján zenei trendeknek nevezzük. Hogy ezek mesterségesen gerjesztettek, vagy természetesek, szinte mindegy is – hiszen egy olyan komplex mikrouniverzumról van szó, amelyben leginkább a mesterséges sem nevezhető már mesterségesnek, hiszen rengeteg tényező rengeteg hatása formálja. Kétségtelen, hogy a folyamatosan változó zenei trendnek voltak kimagasló és gyenge, sokszor szégyellnivaló végpontjai. Itt most mindenki helyettesítse be a saját maga által jónak, vagy rossznak gondolt előadót, vagy korszakot! Ami örvendetes, az az állandó változás, a mozgás és az olykor-olykor felbukkanó könnyűzenei próféták, akik gyakran népmeseszerűen igenis a semmiből jönnek és akik karizmájuknak és zenei zsenialitásuknak köszönhetően egy elegáns mozdulattal megváltoztatják a zeneipar magánuniverzumának törvényeit (többnyire aztán belehalnak…).
A nép zenéje, a népszerű zene nem szinonímája az értéktelennek. Főleg az utóbbi években érezhető (talán a sokat kárhoztatott televíziós tehetségkutatók hatására), hogy a közízlés egyre inkább bezár az igénytelenségre és elvárja a tartalmat. Hogy mindezek mögött valakik pénzt, néha sok pénzt keresnek, az ettől függetlenül vizsgálandó dolog, ami sokkal bonyolultabb annál, hogy csak emiatt egy mondattal koporsóba küldhetnénk egy zenei műfajt.
Nézzük az érem másik oldalát! – Llkrndsz glosszája itt olvasható: Pop is dead »
