Szerző: Syouwr
Dátum: 2010. július 7.
Fotók: Cooper
Néhány héttel ezelőtt a B.A.D. zenekarral készített interjú során már megtudhattuk, hogy az utóbbi időben tapasztalható koncertszünet nem véletlenül van. A tavalyi sitkei koncertjüket követően csak az egyébként hatalmas sikert aratott tavaszi Nirvana emlékesten láthattuk őket.
Ennek egyik oka, hogy alig egy éve a gitáros poszton tagcsere történt. Ezzel párhuzamosan Bucska (basszusgitár) kirántott pár lapot fiókjai mélyéről, leporolta a sorokat, kottákat írtak fölé, kiültek a konyhára, összegyúrták a dolgokat, majd egy kompakt diszkre sütötték azt (Csak hogy az általam annyira kedvelt kulináris hasonlatokkal élhessek). És ennek mi ihatjuk a zenét.
Az album megjelenésére várva több kérdés is felmerült bennem. Egyfelől az Öcsi által hozott új színek érdekeltek, másrészt arra voltam kíváncsi, hogy a visszakanyarodás a házilag készített felvételekhez túl tudja-e szárnyalni minőségben a 2007-ben debütált Neked 8 albumot, amely erre szakosodott műhelyben készült.
Mivel a Fiókok mélyén névre hallgató új lemezt még ezen sorok leírása előtt „sunyi módon” meghallgattam (Meg ám bizony, többször, oda-vissza, keresztbe és kasul is), és hogy a végén el ne felejtsem, ezekre a kérdésekre a válaszokat most orvul le is lövöm. Szóval Öcsinek köszönhetően a B.A.D. zenekar épp annyira hasonlít régi önmagára (rokonműfaj lévén egy metálos hasonlattal élnék), mint az a disznó, hívjuk mondjuk Bélának, akit megnyúztak, megcsapoltak, aztán új bőrt húztak rá, meg persze vérfrissítés. Szóval tulajdonképp Bélánk a régi marad, csak feszesebb bőrrel, frissebb vérrel. Hogy meglepjem a kedves olvasót, a zene minőségére vonatkozó következő kérdésre egy kevésbé kacifántos választ adnék: Igen! Míg annak megítélése, hogy egy zene jó, vagy rossz, leginkább szubjektív döntés, a felvételek kvalitását mérni is lehet. A zenekar MyMusic.hu oldalon található albumait hallgatva tök egyértelmű a válasz. Félreértés ne essék, nem az előző lemez hangzását és legfőképp nem a stúdiót szeretném kritizálni. Arra szeretnék utalni, hogy némi utánajárással, befektetéssel és lelkiismeretes munkával (Legyen mondjuk jó háromnegyed év, ennyit dolgoztak rajt a fiúk) otthon, kényelmes körülmények között, nem a súlyos óradíjaktól hajtva is lehet minőségi hangzást hozni. Ehhez természetesen hozzá tartozik az is, hogy egyre inkább érezni például azokat a bizonyos „ujjakat” a gitárok mögött. Aki esetleg lényegi különbséget talál az országos piacon található nagylemezek és ez között hangzásban, az legyen szíves, keressen fel, és jópénzér’ vájja ki az én fülemet is. A masterelés is szépen sikerült, kőkemény rock-hangzás köszön vissza.
A kezdő szám „Almásháza” névre hallgat, tipikus felvezetős, dobszólós, belecsapós, viszont B.A.D.-esen gondolkozós-középtempós ritmikás. Egy amolyan hangulat-kondenzátor, érezni, ahogy a feszültség nem akaródzik oldódni, mert fogják, de a megfelelő pillanatban minden egyszerre zúdul, aztán a következő feltöltődés folyamatáig hömpölyög tovább a már felszabadult energia. Az ilyen, és ehhez hasonló témák hol komor, hol laza eklektikájának a végeredménye ez az album, a nóták között a különböző folyamatok arányai viszont folyamatosan változnak, így például a „Te és én” és a „Bányató” című számok által közölt érzés és hangulat ég és föld. A folyamatos lüktetés viszont mindegyik dalban jelen van. Alapvetően az összes számra jól lehet mozogni, a hogyanját az imént említett különbségek döntik el. Felszabadulós-táncolós például a „Keress”, befordulósabb-táncolósnak a „Készíts képeket” címűt tudnám felhozni példának. Masszív fejrázásra pedig kiválóan alkalmas az „Ember és a terve”, valamint a „Tolvaj” címűek. Aki meg nem hiszi, annak van lehetősége pénteken a Nádasdy-vár udvarán megtapasztalni az általam mondottakat.
A szövegekről. Nos, a B.A.D. nem a könnyen emészthető darabjairól híres. Nehéz is írni róla, központi témák a szerelem, a magány érzése, a kötöttségekből való kitörni vágyás, egyéb életérzések. Szóval a ritmusokhoz hasonlóan eklektikusak ezek a témák is. A „Ne nézz rám” című szám könnyen értelmezhető, laza romantikája mellett elfért a korongon a „Bányató” nyomasztó hangulatú, baljós depressziója. „Az ember és a terve” pedig egy igazi társadalomkritika. Szóval van minden, ami egy jó rock-albumhoz kell. A képeket, megszemélyesítéseket, hasonlatokat ügyesen használva közlik a hallgatóval azokat a bizonyos becsomagolt érzéseket mélyről, lehetőséget adva, hogy maga bonthassa ki azt. Ehhez kapcsolódik a másik meglepetés, mely a lemezt hallgatva ért, az ének. A Nirvana emlékesten már feltűnt, mennyit érett Dani hangja, azonban a vokál a háttérben még nagyobbat dob rajt. Ez rögtön a második szám refrénjében beköszön, és ahol csak lehetséges, visszainteget. A vokál adta lehetőségek ilyen szintű kihasználása is új a zenekartól és hát, valljuk meg, jól is áll neki.
Ami az album összességét illeti, ha kötekedni szeretnék, amit egyébként nem akarok, csak hát valamit mégis kell, akkor talán az „Almásháza” intrójából való átvezetést a számra találom kicsit furcsának, bár embere válogatja, ezen nem egy valakivel vitatkoztam. Egyébként azon kívül, hogy elfogult vagyok az alternatív rock, grunge műfajokkal szemben, amit szerintem leginkább képviselnek, objektív hallgató is megállapíthatja, hogy összeszedett lemezről van szó, a vérfrissítés tényleg jót tett a csapatnak, a klasszikus kvintek is háttérbe szorulnak. Ismerve a munkásságukat, úgy gondolom, tulajdonképp ezzel érett felnőtté a zenekar. Ja, és el ne felejtsem, pénteken avatás!
B.A.D. – Fiókok mélyén
Szerzői kiadás, 2010
1. Almásháza
2. Ne nézz rám
3. Versenyruha
4. Egy szakítás margójára
5. Készíts képeket
6. Az ember és a terve
7. Tolvaj
8. Te és én
9. Légy jó
10. Keress
11. Bányató
12. Veszély
