Maga a kiállító, Lázár Zsuzsanna festőművész ajánlotta a közönség figyelmébe „Majdnem” című tárlatát október elején a művelődési központ folyosóján. A megnyitót verses műsorral tette hangulatosabbá Horváth Ágota, akit gitáron tanítványa, Márkus Balázs kísért.
Az alkotó azzal kezdte megnyitó-ját, hogy tisztában van azzal, hogy a cím kissé furcsának tűnik, ezért némi magyarázatot igényel. Érzése szerint ugyanis az emberek többsége teljességre, tökéletességre törekszik, ám azt tapasztalja, hogy ez az igye- kezet hol ezért, hol azért általában megtörik, majd elapad. Igaz ez az állítás az élet minden területére, így a művészetekre is. Ebből következik, hogy a képek, melyek októberben a művelődési központ folyosóján fogadták a betérőket, azok „majdnem” képek. Vagyis: majdnem jók. Lázár Zsuzsa ugyanis úgy van a festményeivel, ahogy az írók a műveikkel: amíg azok „kézben” vannak, mindig lehet rajtuk csiszolni, javítani valamit, ezért a művész hisz abban, hogy folyamatosan szebbé és jobbá teheti alkotásait. Ahogy azonban a kép lekerül az állványról, s elkezdi a saját útját járni, már „menthetetlen” és „javíthatatlan”, vagyis majdnem kész.
A sárvári tárlaton látható képek egyébként a művész lakóhelyén, egy kis faluban készültek, közel a fővároshoz, mégis kicsit elzárva a külvilágtól és a mindennapoktól. Az alkotó saját bevallása szerint azok a gondolatok, életérzések tükröződnek bennük, melyek nap mint nap foglalkoztatják, vagyis mindaz, ami visszaköszön egyre nehezebb és kiszámíthatatlanabb mindennapjainkból.
Lázár Zsuzsa önajánlójának végén Faludy György gondolatait idézte: „Sok olvasó nem szereti, ha az ember a költő jó tulajdonságait a szájába rágja, legszívesebben és ellentmondás nélkül inkább akkor fogadja ezt el, ha ő maga jön rá. Amikor pedig nem jön rá, akkor úgyis hiába minden szóbeszéd.” A festő szerint igaz ez az állítás a képzőművészetekre is, így a kiállított képek nem igényelnek különösebb magyarázatot.
