Az idei immár a kilencedik volt abban a fesztiválsorozatban, amelyet Králl Csaba és a hírhedt amerikai csapat nevét viselő Hells Angels MC szervezett Sárvárra, azon belül is a Nádasdy-vár udvarába. Ahogy 2001 óta, úgy ebben az évben is elfoglalták a környéket a vasparipások augusztus elején, két napon át dübörögtek a motorok és a rock.
A jól bejáratott stratégiára alapozva az eddig is megszokott bandákat hívták. Itt volt az Ismerős Arcok, a Lord, a Tankcsapda, a Zorall, a Blues Company, a Hooligans és persze Mókus is, aki mutatványaival kilencedik alkalommal is lenyűgözte a nagyérdeműt (Már akinek sikerült elcsípnie a műsort). Szóval a szokásos jó hangulatú hétvége zajlott.
A Vármeetingek egy egyszerű halandó számára sem voltak soha könnyen leinformálható események, nemhogy egy sajtómunkatársnak. A honlapjukon szereplő e-mail cím nem üzemelt, a megadott telefonszámot csörgetve válasz nem érkezett, az oldalukon viszont volt üzenetküldési funkció, egy hetes várakozást követően érkezett végül a válasz, elfogadták a sajtóakkreditációt. A konkrét időpontok híján találomra érkeztünk a helyszínre, este 7 óra körül járt, már javában szólt az Ismerős Arcok. Kicsit butának éreztem magam, hogy saját kútfőből nem ment a 6 órai kezdés, mert nem néztem meg a hivatalos oldalukon, az egyetlen fórumon, ahol ez jelezve volt, de elnéztem magamnak, mert ott sajnos a kapcsolatkeresés módjait kellett keresgetnem. A zenekar – ahogy tavaly –, idén is nyomta a kötelezőt. A jól hangosított, kellemes, szimpatikus, költőien megfogalmazott, nem végletekbe hajló nemzeti érzelmű zene idén is ugyanazt az érzést váltotta ki belőlünk, amit tavaly, hogy jó magyar embernek lenni. Jól eltalált kezdőzenekar volt, kellemesen el lehetett sörözgetni mellette, a következőkre készülve.
A Lord következett hamarosan. Ők rezidensnek tekinthetők, eddig minden alkalommal beküzdötték magukat, (vagy beküzdették őket, nem tudom), minden esetre most is utolsó előttiként léptek színpadra. Sok meglepetés itt sem ért, leszámítva, hogy egyre jobban a fülünkbe ivódnak az új dallamok. Eltelt majd’ 40 év azóta, hogy az együttes sikeres lett és az új nóták még mindig az akkori korszakot idézik. Igazán becsüljük és tiszteljük őket, de legnagyobb sajnálatunkra azt kell, mondjuk, már nem mozgatnak meg az új nóták. A régiekre viszont ismét jót táncoltunk, bár ez már csak nosztalgia számomra.
Péntek utolsó előtti zenekara a Tankcsapda volt. Egy újabb bejáratott név itt, őket viszont máig nem tudom megunni, még mindig képesek a koncerteken megújulni. Lukácsék alatt remegett a színpad, előttük pedig a folyamatosan mozgó, hömpölygő tömeg. Csalódni bennük sem kellett, óriási show-t csináltak, mi pedig nagyon élveztük. Ezzel a három zenekarral nem tértek véget a koncertek.
Zárózenekar a Fire Rock Hell 1992 band volt. Dallamos rockkal, körülbelül hajnali kettőkor zárták a színpadi fellépők sorát. Azt hiszem, a zenekarok mennyisége volt az idei év egyetlen meglepetése. Meg a motorosok foga fehérje.
A motoros felvonulás végét csíptük el, a fiúk elutaztak egy kis túrára (a meggyeskovácsi falunapra), mi a lábaink alatt pedig éreztük is ezt a túrát, a monstrumok alatt rengett az aszfalt. Másnap már csak 3 zenekar volt meghirdetve, ennek ellenére időben, hat órára kiértünk a fesztivál talán legjobb műsorát produkáló Zorall zenekarra. A show-elemekben bővelkedő performansz egy unalmas pillanatot nem hozott, két igazán dögös lány tette színessé a műsort, akik még a tűztől sem féltek, pörgették, kezükre is húzták azt.
A Blues Company-ról sem mondható el, hogy kihagyták volna valaha a találkozót, ők következtek. A Kazinczy-díjra jelölendő szövegekben ismét nem volt hiány, Blöróék borzolták a kedélyeket, az odamondós, humoros szövegeikkel, mint megannyiszor, taroltak. Osztották a nem odaillőket, éltették a motorosokat. Akik ettől önbizalmat is kaptak, érződött, hogy kisajátítják maguknak a várat, ezt megpecsételendő, egyre kevesebben éreztek késztetést a kijelölt helyre való vizeléshez, a koncert utáni sétánk közben láttuk, ahogy a külső falat jelölgetik, nem is kevesen.
A kötelező Erotic Show következett, férfiúi tekintetek százai tapadtak a színpadra, a lányok pedig őket készítették fel az esti barátnőkkel való sátrazásra. Utolsó zenekar a Hooligans volt. Ahogy az előző évi, úgy az idei koncerttől is azt vártam, hogy zúznak egy hatalmasat, de a hangzás túlságosan rádióbarát volt. Egész egyszerűen hiányoztak belőle a mélyek, már-már lagymatag volt így. A fellépés egyébként jó volt, de sajnos nem mozgatta meg az embereket.
Nos, ezzel tulajdonképp le is zárult a találkozó… Azon kívül, hogy a szokásos műsort hozta, nem volt rossz, sőt – bár újat nem tudok róla mondani –, rendkívül kellemesen telt.
