A két héttel ezelőtti Dorothy Lies és Idoru megmozdulás nagy számú közönséget vonzott, reménykedtünk, hogy a pénteki Decaying Incest és Halor koncertek hasonlóan nagy érdeklődésnek örvendenek majd. Az AZK zenei kínálatában már szükség volt arra, hogy a kemény stílusok is előkerüljenek, így ez a rendezvény kiváló alkalom volt egy kis zenei vérfrissítésre, hajrázásra, meg mindenféle metálvillás őrületre.
A pinceklub évszázados falai között enyhén légies volt a hangulat, és sajnálatos módon a helyzet számottevően nem változott sokat a Halor koncert közepéig. Szóval a reményünk, mely szerint majd nagyon sokan leszünk, nem igazán vált be. Ennek ellenére a hangulat jó volt – legalább volt hely táncolni. És habár a ház oldalát ki nem rúgtuk, kicsit azért megkapirgáltuk.
Az estét a Decaying Incest nevű formáció nyitotta. A Thrash/dark/heavy keverék zenét játszó banda kicsit meglepett. Elsőre, mintha csak az ezredfordulóról szalajtották volna a zenekart, a gitárok, a hangulat, az ének, mind azt az érát idézte. Egy kísérletezős thrash-t hallottunk, a ritmusokkal való bátor játszadozás és a néhol egészen alternatív irányba hajló riffek egészen tetszetősek voltak. A koncerthangzás kissé folyós volt, nem lehetett a gitártémákat rendesen kihallani, de azért a lendület kitartott – legalábbis ami a zenekart illeti. Sajnos a koncert elején több fotós volt kíváncsi a bandára, mint közönség, a vége felé kezdtek el szállingózni néhányan. Akik viszont ott voltak, azok gazdagabbak lehettek a Decaying Incest 2011-es, Tépd szét a csendet című albumával, amely a zenekar oldalán nem mellesleg meghallgatható, minden true-metal arcnak erősen ajánlott, aki érdeklődik a sötét hangulatú thrash metal iránt!
Mire a Halor elkészült a beállításokkal, a nézőszám a többszörösére emelkedett. Így a zenekarnak már volt lehetősége farkasszemet nézni a közönséggel, még akkor is, ha az említett többszörös nézőszám az előző zenekart kitartóan végigálló lányhoz és egy-két, – később a banda elé táncoló fiatalhoz – viszonyítandó. Szerencsére a kiváltságos kevesek nem különösebben szégyellősködtek, bár a zenekar eleinte kicsit gyorsabban spannolódott, mint a nem túl népes közönség, a koncert közepe táján megérkező megkésett rajongócsapat azonban új lendületet adott, megmentve azt, ami még menthető. Mondhatnám, az első „Nyuszi-hopp” után magára talált a buli. Az évtizedes múltra visszatekintő zenekar szerencsére nem őrzi hét lakat alatt hamarosan megjelenő új albumuk nótáit, így a klasszikus számok mellett ezekből is kaptunk ízelítőt. Szóval a végére sikerült felpörgetni a motorokat, hadd üvöltsenek a lovak, egy lájtos nyakrázás ilyenkor pedig még a – hétköznapi életben amúgy komoly és felelősségteljes életet élő – sajtómunkatársnak is belefért.
Összességében jól megszervezett, igényes zenekarokat felvonultató esten vehettünk részt a pinceklubban. Az egyetlen árnyaló tényező, a rendezvények előre ki nem számítható – esetleg jó közelítéssel megjósolható – mérőszáma, amelyet Arany János egyszer valahol „az istenadta népként” definiált. Remélhetőleg az elkövetkezendőkben ez a hozzáállás változni fog, és a metálos arcok megint magukra találnak itt Sárváron, az őszi szezonban szerencsére még sok alkalom lesz időben odaérni a koncertekre.
– Syouwr –
A Vaskarika (Makrai Tomi fotói) fotógalériájához klikk ide! »
