Ha telt ház nem is, de lelkes jazz-rajongó csapat várta hétfőn este a Nádasdy Múzeum dísztermében az Eastern Boundary Quartet koncertjét. Érdekes módon a kombó amerikai tagjait már ismertük: Michael Jefry Stevens zongorista az utóbbi években már többször volt Sárvár vendége, Joe Fonda bőgős pedig már szinte „hazajár” Sárvárra, jobb kezem ujjai nem elegendők látogatásainak összeszámlálására.
A csapat két magyar tagja, Borbély Mihály fafúvós és Bágyi Balázs ütős ellenben még nem voltak vendégeink. A jazz-ben szokásosan a sebtében toborzott alkalmi együttesek is hatalmas bulikat képesek adni, lévén e muzsikusoknak rendkívüli a zenei felkészültsége, blattolási készsége. Ilyenkor egy félórás egyeztetés után akár kétórás koncertet is képesek adni anélkül, hogy előtte gyakoroltak volna. A téma lejátszása kotta kérdése, az improvizációk pedig jönnek maguktól, úgy szaladnak ki, ahogy a zenészek szeretnék.
Nos, az Eastern Boundary nem ilyen formáció, hiszen 2007-ben már játszottak így együtt, négyesben, és azóta két kiadott CD-vel is rendelkeznek, ámbár rutinos összeszokottságról az esetükben sem beszélhetünk. Első számuk ünnepélyesen, himnikusan szállt alá a díszterem harci freskóiról. Témáját az altszaxi hozta Borbély Misi jóvoltából, majd az est első igazi impróját az apró termetű kis amerikai, Joe szolgáltatta a nagyérdeműnek. Szokatlan az, ha bőgős, akár penget, akár vonóval húz, nem hajlított kar távolságban fogja le a húrokat, ujjaival. Joe, szokásos afgán körsapkájában, úgy bőgőzött, hogy játékának nagy részét fejmagasságban, néha azonban a feje feletti régióban teljesítette, ritkán mellmagasságban. Csodálni-való egyénisége hamar népszerűvé tette őt: rögtönzései közben hol együtt dúdolta szólamát, hol a ritmust hozva, nagyokat dobbantott, hol nyögött zenéje alá.
A második szám Bartók egyik hegedűre írt darabjának átirata, Fonda jóvoltából. Mint ahogyan azt a bőgős beharangozta, négy húrra (hegedűre) írta azt a zeneszerző, és ő négy húrral (bőgővel) is fogja lejátszani. Michael ebben a számban inkább „lapított”, lényegében a tárogató-bőgő-dob trió adta elő a kortárs zenének is felfogható darabot. A fiatal, 40 alatti hazai dobos inkább seprővel, vagy filces verőkkel dolgozott ekkor. Bágyi Balázs biztosan uralta a ritmus-birodalmát, társaival egyenrangú zenészként. Időnként 2–3 perces –nehogy unalomba fulladjon? – dobszólóival örvendeztette meg közönségét. Eddig megjelent 11 nagylemeze bizonyítja, hogy nemcsak a jazz-ben, hanem az etno-folkban, a népzenében is járatos.
A következő számban már Stevens is bedobta magát maximálisan, saját east-coast zenéjét élvezettel adta elő a jazz-ben szokatlanul kevés akkordot alkalmazó, inkább a jobb kézzel szólódallamot játszani szerető zongorista. A hatvanas éveiben járó konzervatív öregúr megfontoltan, alaposan zongorázott, a hatásos virgák hiányoztak előadásából. Aranykeretes szemüvege mögül bölcselet sugárzott, de hogy Greenwich Village-ből érkezett bohém az illető, bizonyította rikító, világoszöld zoknijával, a joviális összképet rögtön agyoncsapva. A szünet előtti szám, a Tűzugrás szerzője Balázs, aki valódi balkáni népzenéi témát adott a zenészeinek és nekünk. Fonda „kongázott” lefektetett bőgőjén, és végre Borbély Misi is eleresztett szaxiján egy hosszú, izgalmas improvizációt. A szentendrei születésű zenész kezdetben a Vujicsics-együttesben népzenét játszott, majd a jazz-zel került közelebbi kapcsolatba: szaxofonosként játszott már olyan világhírességekkel együtt, mint Herbie Mann és Jiri Stivin fuvolisták, Zbigniew Namyslowski és az azóta elhunyt Michael Brecker szaxofonosok. A Liszt-díjas Borbély a mai napig a jazz, a folk, a world és a kortárs komolyzene ötvözetét tudja magáénak, és ez, a tegnapi estén, jól kivehető is volt.
A szünet utáni, ismét tárogatóval előadott blues-a keleties hangulatot árasztott, és ugyanúgy rögtönzésektől mentes szám volt, mint a következő, egy klarinét-zongora duó, mely egyértelműen a kortárs zenei irányzatba sorolható volt. Az utolsó közös szám megint Misié volt, a Fogócska című, mely ismét vérbeli jazz volt, és ahol a bőgős és a szaxofonos ismét elemében volt. Meghajlás után a ráadást a banda két hazai tagja tárogatón és dobokon adta elő. A Lágy balkáni szél inkább a world-stílusba rakható: a monoton, hömpölygő dob-kíséret és az egyetlen szólóhangszer tompán éles vijjogása némelykor Ravel Bolerojának hangulatát idézte fel bennem. És hogy harmincvalahány néző is tud vastapsával komoly véleményt nyilvánítani, azt a sárvári közönség akkor és ott bebizonyította. Mert az azesti produkció hosszú vastapsot érdemelt!
A teljes koncertanyag videóinkon megtekinthető itt »
