A múlt pénteki AZK-Évadnyitó újracsak megmutatta, hogy a Nádasdy-vár Pinceklubja az a helyszín, ahol a lényeg még mindig érvényesülni tud.
A korrekt – bár modernnek nem nevezhető – hangtechnika, a három LED-es lámpából álló – finoman szólva is szerény – fénytechnika, a puritán bútorzat, a patinás szellőztető-ventillátor zaja olyan harmóniával keretezik az éppen fellépő zenekarok műsorát, hogy az egész valahogy egy már-már intim baráti közeggé áll össze, ami nem csak befogad bárkit, de átengedi, sőt kiemeli a földalatti könnyűzene lényegét.
Nem szeretném ebben az írásban túllihegni az évadnyitón fellépő három zenekar közötti – egy sajnálatos helyzet szülte – kapcsolódási pontot, sokkal inkább szeretnék kiemelni egy másikat. Mindhárman adni akarnak valamit, és ez a valami pénteken célba is ért!
A sitkei Tais Toi! fiatal kora ellenére több arcát mutatta már a koncertjein. Amikor először láttam őket élőben, leginkább a punkzenével volt rokonítható, amit csináltak. Később, a Nirvana-esten egyre inkább előbújtak ebből a punk-köpenyből más hatások is, ettől az egész Tais Toi! sokkal komolyabb ábrázatot öltött. Pénteken egy harmadik irány is feltűnt, egy sokkal könnyebben emészthető, már-már popos hatás. Amellett, hogy szerintem nagyon jótékony stíluskalandozásokat él meg a formáció, nagy út áll még előttük, de ha kitartanak rajta, élvezni fogják. Az együttesben megvannak a kialakult karakterek és ettől az egész jól beazonosítható és szimpatikus, de zeneileg sokszor még bizonytalanok, főleg a ritmusszekció inog. Hogy visszanyúljunk a bevezetőben írottakhoz, minden bizonytalanság ellenére hatott, amit csináltak, talán mert láthatóan hisznek benne.
Nehéz új gondolatot megfogalmazni egy olyan csapatról, akiknek eddigi koncertjeik zömén részt vettem, ráadásul erős és mélyen gyökerező érzelmi kötődés is fűz hozzájuk, mégis megpróbálom. A B.A.D. életében talán az egyik legfontosabb állomásnak érzem legutóbbi lemezük megjelenését. Az a fokú tudatosság, amellyel a lemezt készítették minden bizonnyal igényli azt a tapasztalatot, azt az érési folyamatot, amelyet fennállásuk majdnem másfél évtizede alatt összegyűjtöttek. A Fiókok mélyén dalainak többsége ismeretlen volt koncerteken és úgy tört elő a lemezről, mint valami rejtett szuperfegyver. Hogy a dalok mennyire nagyon működnek élőben is, azt csak nemrég óta szokják a tagok is, minden okuk megvan rá, hogy elégedetten fogyasszák az érett munka érett gyümölcsét. Közhely, de igaz közhely, hogy befutott zenekarok csúcspontját meg lehet becsülni úgy is, hogy megfigyeljük, meddig vállalják a koncertjeiken az új szerzeményeiket, és mikor jön el az idő, amikor szinte már csak a múltjukból élnek. Ha eszerint mérjük a B.A.D.-et, csúcsközelben vannak: az új lemez dalai helyi szinten rekordidő alatt lettek slágerek és férkőztek be a hétköznapokba. Ott vannak az utcán járó-kelő füttyében, ott vannak a zuhany alatt, vagy az msn-partnerek személyes üzeneteiben. Kár lett volna, ha ezek a számok ott maradnak a fiók mélyén…
A pinceklub feltöltődött rég nem látott ismerősökkel, mire a FloorAkkusztik beszerelt, majd finoman belekezdett egy zongora-ének felvezetőkombóba. Voltak, akik csak a sörasztal mellől keltek fel, voltak, akik a kapuból fordultak vissza. Flóra éneke úgy hatott a színpadon, mint a kocsmákban valami nyerő italakció…, még fel sem ocsúdtunk, de a Rollingra újra megtelt a hosszabb átállás közben kiürült nézőtér.
A FloorAkkusztik pozitív értelemben vett bulizenekar, akik a szó szoros értelmében vett feldolgozásokkal operálnak. Varázsukat talán az adja, hogy igazán jó ízléssel nyúlnak hozzá ismert előadók kevésbé túljátszott dalaihoz. A nagyon változatos műsoron olyan előadók szerepeltek, mint Norah Jones, Tina Turner, Ray Charles, a Rainbow, 4nonBlondes, Deep Purple, vagy a Beatles. Mindüktől olyan nótákkal, amelyeket nem játszottak még túlságosan rongyossá a rádiók (Na jó, a 4nonBlondes kivétel volt, de a What’s up mellett szerepelt azért a Pleasently blue is.). Volt aztán meglepetés is, egy Outcast és egy Jamiroquai, amik úgy feltüzelték a hangulatot, hogy az eredetileg 30 percesre tervezett koncert jóval hosszabbra sikeredett. A FloorAkkusztik bájos és szeretnivaló zenekar. Máig elgondolkodom, honnan jön a nevükbe a második ‘k’ betű az ‘akusztik’ szócskába, mint ahogy az egyenpóló is megmosolyogtat… Olyan naivitás érződik a fiatalokból, amit aztán a feje tetejére állít az, ahogy zenélnek. Dögös, agyas és tehetséges csapat debütált az AZK-ban, akiket remélem, látunk még!
A celliek utáni levezető után újra zúg a szellőztető, az emberek lassan szétszélednek, a pult mögül Katinéni is kijött már összesöpörni a műanyagpoharakat. Talán kellett ez a néhány hónapnyi nyáriszünet ahhoz is, hogy újra ilyen intenzíven sugározza magából saját hangulatát a Pinceklub. Évadot nyitottunk. Sok emberrel, három tisztahangú zenekarral és semmilyen másik klubéhoz nem hasonlítható érzelmi/értelmi légkörrel. Ilyen folytatást kívánok az AZK-nak és akkor aztán elvehetik az utolsó forint támogatást is alóla, akkor is túl fog élni!
Kapcsolódó linkek:
