Az eheti Elektro-töriben folytatjuk a 20. század múltkor megkezdett boncolgatását, a század második felétől eljutunk egészen a mai kor friss irányzataihoz.
Az 1970-es évek végén a diszkó elérte csúcspontját, így a hozzá kapcsolódó klubkultúra igényelte már a vérfrissítést, a DJ-k pedig ennek – a remix szó mai értelmében – próbáltak megfelelni. Ez volt talán az a pont, amikor végleg különvált a kommercializálódó diszkóvilág és a bimbózó underground szubkultúra. Míg a diszkók már csak a fehér középréteg szórakozó- és drogfogyasztó helyeivé váltak (szigorúan slágerekben gondolkozva), addig a másik oldalon születőben volt egy akkor még minden ízében friss és kísérleti irányzat és a hozzá kapcsolódó szubkultúra. A többnyire kilátástalanságban és szegénységben élő fekete és latino rétegek végleg kiszorultak a „kifehéredett” hedonista diszkóvilágból, így új utakat kerestek. Három fontos amerikai metropoliszt kell itt megjegyeznünk, az egyik New York (Paradise Garage), a másik Chicago (Warehouse) és persze Detroit. Míg a Garage-ban Larry Levan cincálta apró darabokra az addig jól ismert diszkóslágereket, addig a Warehouse-ban Frankie Knuckles pakolt a fülek számára akkor még meglepően kemény négynegyedeket a szétszabdalt vokálok alá. Az ütemszám (beats per minute) szép lassan emelkedett, a monotonitás a végtelenségig elhúzódni látszott, végül a közönség extázisban tört ki.
Detroit zenei fejlődésében meglepő módon nem a diszkó játszotta a főszerepet, sokkal inkább a Motown soul- és funk-gyöngyszemek, illetve az európai Kraftwerk. Juan Atkins sem gondolta ekkor még, hogy egy európai és „fehér” klasszikus zenei tradíciókból kinövő de meghatározóan „fekete” zenei stílus, a techno donja lesz. Időközben a technológia fejlődésével egyre elektronikusabb, szikárabb lett a zene, egyre inkább a stúdióhangszerekre és -procedúrára támaszkodva. A következő ábra szépen felvázolja az időközben történt fejlődést és szétágazást.
Simon Reynolds és Ross Harley írása szerint „A techno és house műfajok annyira hibrid formák, hogy noha keletkezési helyük amerikai nagyvárosok – Detroit, Chicago, New York –, mégsem köthetők egy sajátos „afroamerikai” szubkultúrához. Multikulturális, a technológia révén mindenhonnan merítő zenei formák, melyek már nem etnikumokhoz fűződnek, hanem egy rasszok felett álló univerzális elektronikai nyelvhez”. Az új zene és klubkultúra lehetőséget adott az afroamerikai és latino közösségeknek arra, hogy táncban oldják fel a társadalmi depressziót, amelyet a munkahelyeik elvesztése és a gépek megjelenése jelentett a detroiti metropoliszban. Itt feszül a nagy ellentmondás, mivel az emberi munkaerőt felváltó elektronikus- és robottechnika sodorta kilátástalan helyzetbe a szegényebb rétegeket, ezzel szemben mégis a technológia által fejlődő zene lett depressziójuk leghatékonyabb gyógyszere. Kömlődi Ferenc meglátása szerint: „Detroit maga lett az ellentmondás: Az egyik oldalon a gyárak laboratóriumi sterilizáltsága, a másikon pedig a szegregáció mocsoktanyái.(…)” Az 1980-as évek végére már az öreg kontinenst is meghódította a techno, így a világméretű vírus immár megállíthatatlanná vált. Az európai elterjedésben kiemelkedő szerepet játszott az 1988-as angliai Summer of Love. Ez volt az első olyan rendezvény(sorozat) amelyen e stílusba tartozó zenék (acid house, techno, majd hardcore) szólaltak meg a nagy nyilvánosság előtt. Ekkoriban vált hatalmas slágerré pl.: Guy Called Gerald: Voodoo Ray című szerzeménye is.
Az 1990-es évekre a törtritmusok is megjelentek a rohamosan fejlődő stúdiótechnika, az addigra már rendkívül népszerű korai elektronikus zene és közben az azon felnövő zenekészítő nemzedéknek köszönhetően. A hip-hop és a jamaikai dub-reggae is sok zenész számára jelentett inspirációt a technón túl a törtritmusú zenék kialakulásában. Így született a breakbeat, a drum ‘n’ bass, a jungle, a garage, a dubstep, vagy a big beat is. Ha, tudatosan nevekhez szeretnénk kötni a nagy törtritmus, avagy jungle boomot, akkor 1989-be kell vissza ugranunk, ahol Grooverider és Fabio, a Dél-londoni klubokban (pl.: a Rage-ben) a hardcore-on túllépve, addig teljesen szokatlan ritmusképletekkel gazdagították zenéjüket. House darabokból kivett elemeket játszottak dupla sebességgel, techno-zenéket pörgettek 33-as helyett 45-ös fordulattal. Elszántan és lázadóan egy senki más által nem játszott stílust kerestek, amiből a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulójára kifejlődött a jungle. A fent már említett hip-hop, dub-reggae és techno-hatásokon felül a jungle (drumfunk hajtása) az egykori jazz-zenék (néha swing, funk vagy akár bossa nova) dobszólóiból mintavételezett, majd 160–180 BPM-re felgyorsított törtütemek, egy végletekig leegyszerűsített, de erőteljes reggae basszusmenetet kaptak: ez lett a jungle-alap. A többi (korábbi) irányzathoz hasonlóan a törtritmusú zenék is osztódásba, differenciálódásba kezdtek, aminek eredményeként a kilencvenes évek végének legtermékenyebb és leginvenciózusabb zenei stílusa számos alirányzatra vált szét, mint pl.: jungle, ragga-jungle, j-tech, drumfunk, drum ‘n’ bass, jump-up, techstep, hardstep, liquid-funk, neurofunk, breakcore. A jungle vagy drum & bass (Van különbség!) befogadását nehezíti a hagyományos „four on the floor” négynegyedeken és konstans ritmusokon edződött fülek számára szokatlan, esetenként három-négy összetevős poliritmia. A wikipédiás fogalmazást használva: „úgy hangzik, mintha valaki a dobfelszerelésével együtt legurulna a lépcsőn”, vagy „mintha egy féllábú, tízkezű fekete dobolna.” Ha mindenképp különbséget szeretnénk tenni, akkor a jungle sűrű, nehezebben befogadható, többrétegű dobtémákból áll össze, míg a drum n bass gerincét – ahogy a neve is mutatja – a matekos, hideg, precíz, steril stúdióprocedúra során kikevert dobalap (akár kétlépéses, vagyis two step) és a basszustéma adja. Íme a két példa:
Egyes elgondolások szerint jungle alatt a régebbi, az 1990-es évek első feléből származó zeneanyagok értendők, míg a drum ‘n’ bass-t a jungle bizonyos technikai újításokat hordozó utódjának tartják. A fentebb tárgyalt techno persze itt is utat talált a d ‘n’ b-en belül, mivel az utóbbi tíz év meghatározó alirányzatai szinte mind techno által influálodott dob-basszusok. Végül hely hiányában következzen egy névfelsorolás, néhány régi pionír neve, akik a stílus alapköveinek számítanak: A Guy Called Gerald, Goldie, Photek, Doc Scott, Ed Rush & Optical, Roni Size & Repraznet, Alex Reece, Grooverider, Fabio, Dillinja, LTJ Bukem, Bad Company, Tech Itch, Source Direct, Aphrodite, Konflict, Stakka & Skynet, Klute, Digital & Spirit, Calyx, …stb.
Továbbá néhány „monolit” megjelenés:
• Guy Called Gerald – Black Secret Technology című nagylemeze – 1994.
• M-Beat featuring General Levy – Incredible-je – kb. 1995.
• Goldie – Timeless című monumentális albuma 1995-ből.
Az album az angol dance eladási listák élén állt, míg Michael Jacksonnak meg kellett elégednie a tizenhetedik pozícióval.
• Alex Reece – So Far LP-je – 1996.
A Blahblahblah szakírói szerint a Clash 1978-as albuma óta a legjelentősebb Londonban készült zenei produkció.
• LTJ Bukem – Logical Progression 1. – 1996.
• Roni Size / Reprazent – New Forms – 1997.
A neves Angol Mercury díj büszke birtokosa is a lemez.
• Ed Rush + Optical – Wormhole – 1998.
Techstep alapvetés, amely az irányzat jövőjét is meghatározta.
• Konflict – Roadblock – 1999.
• Tech ITCH – Diagnostics – 1999.
• Bad Company – Inside The Machine – 2000.
Természetesen még sokáig folytathatnánk a sort, de a tömörség kedvéért csak az alapokat próbáltam felsorolni.
A 2000-es évek szintén kitermelték a maguk friss hajtásait, mint pl.: a grime, dubstep, chiptune, 8bit, vagy a fidget, amely stílusok természetesen mind a már korábban létező hangzások új variánsai, továbbgondolásai. Hely hiányában ezek az irányzatok most kimaradnak, talán egy későbbi sorozat keretein belül alkalmunk lesz boncolgatni ezeket is.
Azt, hogy a gyűjtőnevén „technónak” hívott elektronikus zenei műfaj ne lenne a kortárs művészet része, ma már badarság lenne állítani, főképp annak fényében, hogy a Detroit-techno elsőgenerációs alkotói Musorgskijt, vagy Ravelt dolgoznak fel és értelmeznek át, illetve a kortárs jazz legnagyobb művészeivel lépnek fel egy műsorban. Az elektronikus zene születését és felcseperedését követően mára egyértelműen elfoglalta a helyét a művelődés, szórakozás és a kulturális fogyasztás panoptikumában. Egyes vélekedések szerint: „Mostanra már dimenziókkal túlléptük a ’70–’80-as évek „discofeelingjét”. Átmenet nélkül csöppentünk bele ebbe az új, erkölcsi normákat teljesen fel(há)borító rendszerbe. Nem is csoda, hogy a technika irtózatos tempójú fejlődésére, az egyre jobban felgyorsuló mindennapokra, a jövő társadalma hasonló módon reagált. Ekkor történhetett, hogy a gépies ritmusokat és felpörgetett ütemeket istenítő új generáció megszülte a maga Mozartjait, Bachjait, s így a püspökként prédikáló Dj-k, már egyre nagyobb számban hirdethetik az „igét”!” Ámen!
Kapcsolódó linkek:
Elektro-töri (1.) – Új sorozat az Artical Session Lélekrendészétől »
Elektro-töri (2.) – Az elektronikus zene gyökerei az elmúlt párezer évben »
