Szavak nélkül is lehet mesélni. A Soltis Lajos Színház produkciójában a színészek mozdulatai és a zene által elevenednek meg előttünk rövid jelenetek, hasítanak belénk hangulatok. Hatalmi harcok, szenvedély, csalódás, vágyak, törődés, vonzás és taszítás ellentéte fűtik át a várudvart. Férfi és nő kapcsolatának kialakulását, változásait, játszmáit és véget érését követhetjük végig ebben az igen érzékletes formában.
Találó, hogy a mozgás kifejezőerejét használja a társulat a téma kifejtésére, hiszen szerelemről és párkapcsolatokról rengeteg írás született, és néha már elcsépeltnek, közhelyesnek érezzük a szavakat ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban. A fő fonal azonban, amire fel vannak fűzve a jelenetek, elég gyengének bizonyul. Az előadás elején egy kislányt látunk, aki szinte végig a színpad szélén marad, és figyelemmel kíséri a történéseket. Gondolhatnánk, hogy az ő képzeletének kivetülése a többi jelenet, de erre nem találunk utalást a későbbiekben.
A részek viszont kis egészekként tökéletesen megszerkesztettek. A szereplők egyszerre idézik gondolatainkba Ádámot és Évát, az ősembert és a civilizált homo sapiens sapienst, ezzel is mutatva, hogy a dolgok férfi és nő között nemigen változnak az idő haladtával. Ádám és Éva eleinte csak labdáznak az almával, játszanak a bűnbeesés gondolatával, míg végül egy végzetes pillanatban kezükkel szépen lassan szájukhoz emelik a gyümölcsöt és beleharapnak. De ha még ez sem lenne elég, Ádám belekóstol az Éva, Éva pedig az Ádám szájából kilógó almába is. Férfi és nő egyesülnek az édes bűnben. Az ősember motívum a szótlanság és a kifejező mozdulatok által idéződhet tudatunkba. „Ősférfi” és „ősnő” általában érezhetően valamiféle őserővel érinti egymást, megfeledkezik a társadalmi konvenciókról és átadja magát a vágynak, a bűnnek. De ez nem tarthat sokáig, hiszen civilizált humánummá váltunk. Észrevesszük magunkon a ruhát, és rögtön bekapcsol agyunkban a jó modort és a társadalmi kötelezettségeket jelző riasztó. Megigazítjuk a mennyasszonyi ruhát és a fekete öltönyt, s már készen is állunk az esküvőre.
A rendező, Deák Varga Rita ötleteinek legtöbbje célba talál. Kivetnivalót szinte csak abban találhatunk, hogy a jelentek közötti váltások nagyon élesnek bizonyulnak amiatt, hogy az elsötétítős-kivilágosítós technikát alkalmazza, így amíg sötét van a teremben, az ember csak ül feszültséggel telve, és várja a folytatást. Jól érzékelteti viszont a huzavonát a két nem között: hol az egyik, hol a másik kerül domináns pozícióba. A lányok például nem egyszer rátaposnak a fiúkra, a fiúk pedig addig csábítgatják a lányokat, míg végül már csakis őket akarják, akkor viszont a fiúk ellökik őket maguktól. Deák Varga Rita kevés kellékkel dolgozik, mindössze néhány almát és egy hegedűt használ. Mindkettő elég erős jelkép. Az alma a bűnt, a hegedű pedig a nőiséget hivatott szimbolizálni (Itt kell megjegyezni, hogy az előadás szórólapján a szereposztás egy ponton tévesen jelent meg: a hegedűt ezúttal nem Pilnay Sára, hanem Stangl Franciska kezében látjuk, Sára Kaposváron tanul, és tanulmányai alatt nem szerepelhet színpadon.). A jelmezek is segítenek megértenünk a leosztott szerepeket. A lányok menyasszonyi ruhát, a fiúk öltönyt viselnek.
A színészekre nehéz feladat hárul. Szavak nélkül kell kifejezniük a legmélyebb érzéseket. Ebben pedig szinte csak a saját és játékpartnerük teste van segítségükre. A mozgásokat a lehető legprecízebben hajtják végre, és néhányan közülük feltűnően jól bánnak mimikájukkal, grimaszaikkal is. Nehéz lenne bármelyiküket is kiemelni, mert jól működő, összeszokott egésznek tűnnek.
A végjátékban a színészek minket is bűnre csábítanak. A még épen maradt almákat kidobálják nekünk, jelezve ezzel, hogy mi sem vagyunk különbek, nem maradhatunk meg sötétségbe burkolózva, bele kell kóstolnunk az édes bűnbe, hogy megérthessük, miért is olyan édes…
Most volt lehetőségem nem csak látni, hanem fotóznom is a darabot.