Ahogy arról részletesen beszámoltunk, néhány héttel ezelőtt egy furcsa nevű zenekar, a Béla a Disznó (BAD) nyerte a sárvári zenei tehetségkutató versenyt. Akkor megígértünk egy interjút az érintettekkel, amit most ezennel prezentálunk. Ebből sok minden kiderül, főleg az, hogy tele vagyunk eredeti tehetségekkel, csak valahol mindig elakad a dolog. Illetve reméljük: nem mindig. Beszélgetés Pándics Andrással, a BAD egyik frontemberével.
ALON: Meddig ünnepeltétek a a sárvári győzelmet?
P. A.: Ameddig emlékszem, vagy ténylegesen?
Ameddig ténylegesen emlékszel.
Hajnalig. Nem volt ám semmi extra, csak a szokásos pénteki, egy helyi egységben fejeztük be a napot, nagyon kellemesen.
Nagyon meglepődtetek?
Nagyon. Ahogy végignéztük a zenekarokat, azt szűrtük le, hogy a harmadik-negyedik hely reális. Nem tudom, hogy ez önbizalomhiány vagy mi, az is igaz, szakmai oldalról még nem bírált minket senki, ez volt az első tehetségkutatónk. Koncertek után persze odajöttek, hogy ez rohadt jó volt, vagy hasonló, de ez más dolog.
Mikor lejátszottátok a számaitokat, gyakorlatilag kiürült a terem. Nektek Sárváron igencsak jelentős rajongótáborotok lehet.
Ez így van, bár erre a kivonulásra nem figyeltem.
Már korábban is feltűnt, a tehetségkutatón meg végképp meggyőződtem, hogy Sárváron, nagyon komoly – jobb szó híján – amatőr zenei élet van.
Igen, és egyre jobb. Már a hetvenes-nyolcvanas években is voltak Sárváron amatőr csapatok, ilyen volt például a Dandys. Ők most már ötven felettiek. Én a kilencvenes évek elején kezdtem el dobolni, akkor nem emlékszem, hogy lett volna zenekar. Se koncert, semmi. 1994-ben alapítottuk a Smith & Wessont, és klasszikus rockot játszottunk. Ez két évig tartott, ez idő tájt indult el az amatőr zenélés Sárváron. 1998-ban alakult a Morphina, elektronikus alapokon nyugvó rockzenét csináltak, és elég sok helyre eljutottak vele. Ebben a zenekarba játszott Szakos Krisztián, aki később Ákosnak lett a billentyűse. A BAD 1996-ban alakult, de az amatőr zenét tekintve a csúcs most van Sárváron.
Ez érdekes, mert úgy érzem, soha ilyen mostoha helyzetben nem volt az amatőr zene, de ez igaz a többi öntevékeny művészeti ágra is. Az anyagiasság, a tömegmédia, és még sok minden ellenük szól. Ha tíz vagy másfél évtizeddel ezelőtt végigmentünk az után, a falak tele voltak házilag fénymásolt plakátokkal, hogy hol milyen zenekar lép fel. Mára mintha ez az egész kultúra visszahúzódott volna.
Nem tudom, miért van így Sárváron. Itt mindig volt mozgás, voltak fesztiválok, klubkoncertek, de a helyi kezdő zenekaroknak inkább ígéretek jutottak, mint támogatások, most viszont mozdul valami. Itt van például a művelődési központ, ahol új, lendületes emberek dolgoznak, ami löketet ad a város amatőr zenei életének.
A zenélést tekintve nem érzed hátránynak a sárvári létet a szombathelyi vagy a pesti léthez képest?
Budapesthez képest egyértelmű a hátrány, Szombathelyhez képest nem. A múltkor elmentem egy Black-Out- koncertre – Magyarország egyik legjobb rockzenekara – a Végállomásba, negyvenen voltunk. El nem hiszem, hogy Szombathelyen csak ennyien szeretnék a rockzenét. Ehhez képest a sárvári tehetségkutatón többszörös nézőszám volt.
Meddig szeretnétek eljutni?
Ezt eddig is a véletlenre bíztuk. Mindig is baromi kevés időnk volt arra, hogy zenéljünk, ahhoz, hogy orrba-szájba koncertezzünk, fesztiválra járjunk, ennél sokkal többre lenne szükség. Egyelőre a legfőbb cél az, hogy az, aki ott van egy koncertünkön, az velünk együtt jól érezze magát. Belül azért mindig volt egy kis löket, hogy most már másként kellene csinálni, de mindig közbeszólt valami: munka, tanulás, pénz. Most például a munka, ami miatt majdnem képtelenség tervezni. Ha tehetnénk, mind a négyen főállású rockzenészek lennénk.
Másrészt amit mi csinálunk, az nem egy populáris műfaj. A mi stílusunk valahol a kilencvenes évek grunge stílusában – Nirvana, Pearl Jam, Alive in Chains, Soundgarden – gyökerezik. Néhány évvel ezelőtt a csapból is ezek folytak, ma már inkább nosztalgia.
A Szigeten szoktatok játszani?
Ezt mindenki megkérdezi. Nem szoktunk. Ennek egyik oka, hogy oda valamilyen felvétellel lehet bejutni. Mi pedig ilyennek igazából nem rendelkezünk. Van egy ötéves, házi készítésű demónk, de ez nem az a minőség, amit oda lehetne adni, no meg ezeknél a számoknál sokkal jobbakat csináltunk az utóbbi években. Másrészt például az ugyancsak sárvári A gátnál zenekar pár évvel ezelőtt fellépett a valamely kisebb színpadon. Rohadt jó buli volt, ott volt huszonöt ember Sárvárról, aztán ennyi. Azért vannak meglepetések, például az idei pécsi Rockmaratonra meghívtak minket.
Ha jól tudom, Sitkén is játszotok.
Sitkén 10 éve nyomjuk. Minden Sitkén kezdődött.
Akkor itt a pillanat. Hadd halljuk a zenekar történetét!
Mi 1996 májusában álltunk össze Bubcskával és Danival (Bucsin Tamás – basszusgitár, Fülöp Dániel – gitár, ének – a szerk.), akkor 16 évesek voltunk. A név onnan jött, hogy összeraktuk a Bucska, András és Dani neveket, így lettünk BAD. Hogy pontosan miért lett aztán Béla a Disznó, senki nem tudja pontosan. Valószínűleg úgy, hogy egy korai koncertünkre egy srác rajzolt egy plakátot, amelyen mindenféle figurák voltak, köztük egy malac is, aminek oldalára volt tetoválta, hogy BAD. Valaki mondta, hogy Béla a Disznó. Sokáig nem is tudatosult bennünk a névadás, aztán Dani szép lassan így kezdte bemondani a koncerteken a nevünket, és rajtunk maradt.
Dani sitkei, a kultúrházban próbáltunk 1996 nyarán, diákok lévén mi mást csináltunk volna a szünetben. Iszonyatos lendülettel gyorsan összedobtunk néhány punkosabb nótát. Egyik próbánkra bejöttek a Kápolnáért Egyesület tagjai, és azt mondták, első bandaként mehetünk játszani a fesztiválra. Örültünk neki. Aztán adtunk klubkoncerteket Sárváron és környékén, kisebb fesztiválokon játszottunk. A nagyobbak – Sziget, Tokaj, Mezőtúr vagy Rockmaraton – soha nem jöttek össze, be sem adtuk a jelentkezést. Mire eldöntöttük, hogy kellene, lejárt a határidő, mi meg legyintettük, hogy majd jövőre. Ezt a menedzselés oldalát mindig szarul csináltuk. Soha nem telefonáltunk, hogy mennénk, minket mindig hívtak, de így is bejártuk egész Dunántúlt.
Szóval hárman kezdtük, 1998-tájékán lett egy szólógitárosunk, Herceg Tamás, aki pár évig nyomta velünk, csak próbákra nem nagyon tudott járni, aztán felvették a színművészetire, így kiszállt. Ezután megint hárman voltunk ez év márciuság, mikor Kiss Csaba csatlakozott hozzánk a Nirvana-arculat kapcsán.
Hogy jön ide a Nirvana?
Úgy, hogy a zenekarnak két arca van. Van ez a saját nótás dolog, és ezen kívül a BAD egy Nirvana-feldolgozásokat játszó együttes is. 2005 elején jött az ötlet, hogy csináljunk egy ilyen estet. Megtanultunk 30-35 Nirvana-nótát, ebből körülbelül 10 akusztikus. Benkő Gabi és Szabó Kriszti segített ki minket gitáron és tangóharmonikán. 2005 év áprilisában volt az első buli a sárvári vár pincéjében, ahol egy gombostűt sem lehetett leejteni, jöttek mindenhonnan a megyéből, meg máshonnan is, és nagyon jó visszhangja volt az egésznek. Azóta adunk olyan koncerteket, ahol csak Nirvana-számokat számokat játszunk. Kiss Csaba a második sárvári Nirvana-esten, idén januárban gitározott a zenekarban, és utána kértük meg, hogy csatlakozzon.
Amikor színpadon vagytok, valami egészen furcsa atmoszférát lehet érezni körülöttetek. Mi ez?
Az a jó ebben a zenekarban, és azért van meg tíz éve, mert nagyon jó barátok vagyunk gyerekkorunk óta. Olyan dolgokon mentünk keresztül együtt, olyan dolgokat csináltunk, ami miatt más zenekarból két lábbal rúgtak volna ki. Például verekedések. Engem Bucska egyszer egy koncerten poénból lefejelt. Iszonyúan berágtam, ráadásul pont akkor ment ki Hollandiába tanulni, én meg három hónapig nagyon rosszul voltam. Aztán hazajött, és minden ott folytatódott, mint korábban. A dobot is el akartam adni párszor, de aztán mindig kibékültünk. Tényleg olyan, mint egy házasság.
Van olyan koncert, amire szívesen emlékszel vissza?
Szinte az összes. Egy-kettő van csak, amire azt mondom, nem kellett volna. Ilyen volt egy augusztus 20. fenn a Ság hegyen: a város apraja-nagyja ott van, és hülyén néznek az emberre, hogy ezek mit csinálnak ott a színpadon, mi meg hülyén érezzük magunkat.
Az eddigi beszélgetésből az derül ki, a Béla a Disznó roppant népszerű, afféle szubkulturális jelenség Sárváron, de ebben a formájában megáll a város, esetleg a megyehatárnál, és önmaga körül pörög.
Így van. Ezért szeretnénk egy hanganyagot nagyon gyorsan. Ahogy mondtam, mi jól érezzük magunkat így is, de ha ki tudnánk többet hozni belőle, miért ne. Most jutottunk el egy pontra, amikor úgy érzem, megértünk.
