„…Aztán a kisvárosba belopakodott a tél. A csónakázó-tó jegén fiúk hokiztak, óvodások szánkóztak, férfiak hátratett kézzel, lányok csapatokban suhantak. A stég szélein mindig ült valaki, aki épp korcsolyát kötött, mint ahogy mindig akadt a parttól nem messze olyan is, aki siklani tanította azt, akit hátulról átkarolt.
Ünnep volt a kisvárosban. Senki nem fázott. Átmelegítette a lelkeket a vadkacsahápogással vegyült ricsaj. Olyan, mint nyáron a strandon. Édesapám évek óta nemlátott ismerősöket talált, akikkel mosolyogva fantáziált arról, hogy jövőre teát és forraltbort fognak árulni az egyik kis sziget tövében. Édesanyám a hátrafelé siklás kacskaringóit gyakorolta, miközben folyamatosan szemmel tartott engem és persze a parton hagyott cipőinket.
A tavat néztük, a tó pedig alulról minket. Az áttetsző zöld mélység megült bennünk, egy-egy a távolból visszhangzó reccsenés időnként fenyegetően rázta meg az elméinket.
A tavat néztük, a tó meg minket. A korcsolyát levéve az első bizonytalan lépések a szárazföldön azóta is sokszor eszembe jutnak. Ahogy az út is hazafelé… ahogy kifáradva békésen, jókedvűen beszélgetve, együtt tartunk hazafelé – anyám, apám és én –, mindannyian nádszálat szorongatva.
Apám végül sosem ment ki a kis szigethez teát és forraltbort árulni. Pedig a tó jegén azóta is fiúk hokiznak, óvodások szánkóznak, férfiak hátratett kézzel és a lányok csapatokban suhannak. A kisvárosban ünnep van. Az áttetsző zöld mélység pedig valahol ott őrzi a mi közös téli vasárnapjainkat, tétova csúszásainkat és elfelejtett eséseinket is…”
– B. L. –
A Láthatatlan Sárvár fotógalériáját Cooper készítette:
[Nincs ilyen galéria]
