Mennyivel másabb minden így sötétben… Innen is, onnan is rámköszönnek, de a félhomályban alig-alig látom az arcokat. Az egész temető a szinte tömör és végtelen sötétjével, a mécsesek pislákoló ragyogásával, a lelkek csarnoka.
Persze az nappal is, de ilyenkor még az ég kékje, a gomolyfelhők bohém formái sem vonják el a figyelmet a megannyi személyes emlékről. A rámköszönő alakok is csak kavargó személyes emlékeik kétlábonjáró kapszulái most, a gyertyák pedig gombok ezen a sűrű emlékszövevényen. Minden lépésemmel egyre inkább a része leszek én is ennek a kusza, kavargó, össze-összekapcsolódó, majd újra szétváló szövetnek.
A meggyújtatlan mécsesek a kezemben. Többet hoztam… Ami megmarad, majd a közös helyre teszem. A kápolnánál kell jobbra fordulni, aztán a fenyőknél be. Sötét van. Az arcok, amelyek belül jelennek meg, most élesebbnek látszódnak, mint a sírkövek között kanyargózó ösvények. Évek, évtizedek óta nem változó, nem öregedő arcok. Örökre bevésődött mondatfoszlányok, mozdulatok… Különös, hogy mi alapján vésődtek be épp ezek az egykori pillanatok, amelyek saját idejükben semmivel sem tűntek sem különbnek, sem különlegesebbnek a többinél…
Itt is az első sír. Milyen hamar megtaláltam a sötétben is! A nyugvó és a mozgó találkozik most. Olyan természetes ez a találkozás, mintha mindig, minden nap megtörténne. Ragyog, sziporkázik körülöttem minden, az egész temető, mintha élne. Él is!
Tovább a kápolna felé. Út közben mindenütt ismerős és ismeretlen arcok tárják fel akaratlanul is a temető népe előtt saját történetüket. Életük rendszerének egy darabját. Összekulcsolt kézzel állnak körül egy-egy kővel körbekerített területet. Nevek, évszámok, angyalok, keresztek, galambok, jézusok… ez a sír milyen kicsi – persze, hiszen gyereké, ott is a felirat. Minden számomra ma fontos állomásomon ég már a gyertyám.
Miközben azzal foglalatoskodom, hogy a közös emlékezőhelynél újragyújtom a kialudt mécseseket, arra gondolok, mennyire meddő is azon vitázni, hogy kell-e nekünk a Halloween vagy nem. Halloween. Azt sem tudom, pontosan miről szól – a kifaragott töklámpások felszínén túl. Itt viszont jóhelyen vagyok. Próbálom minden levegővétellel magamba szívni a találkozást, amikor egy évben egyszer teljesen összeér a nyugvó a még nyugtalannal, a csillagok pedig az itteni ragyogást visszhangozzák fentről.