A Trio Generations együttes meghívásával igyekezett adventi hangulatot teremteni a Nádasy-vár Művelődési Központ és Könyvtár a történelmi hangulatot sugárzó díszteremben. Az angol, német és osztrák zenészekből álló együttesnek ez volt az első közös turnéja. Programjukkal megfordultak Klagenfurtban, Grácban, Mariborban. Sárvárra Bécsből érkeztek, ahol a híres Porgy and Bess klubban adtak koncertet.
A két „idősebb” zenész jelentős elismerést vívott ki már magának a free jazz világában, míg a húszas éveinek elején járó osztrák Emil Gross dobos tudatosan törekszik több zenei stílusban is elsajátítani a szakma csínját-bínját. Kiváló tanítómestereket választ, az elmúlt években megfordult Marokkóban, ahol Abdeljalil Kodji segítségével igyekezett elsajátítani a gwana zene fortélyait, de elzarándokolt New Yorkba is, ahol avantgárd dobosoktól tanulta a szabad improvizálás mesterfogásait. Az elmúlt évben a győri Mediawawe-en – egy jam session keretében – a világhírű szaxofonos David Murray és a Ten Years After basszusgitárosa, Leo Lions társaságában forrósította fel a hangulatot.
A német zongorista, Uwe Oberg első fellépése volt Magyarországon a sárvári. Elmondása szerint hároméves korában járt egyszer Budapesten, de nem sok mindenre emlékezik. Oberg nagy tekintélyt vívott ki magának a free jazz európai zenészei és rajongói között. Legutolsó lemeze az év dzsesszlemeze lett idén Németországban.
A héthúros bőgőn játszó Paul Rogers nem először járt Sárváron. Az elmúlt adventkor az indiai hegedűvirtuózzal, Anuprya-val, és a spanyol dobossal, Ramon Lopezzel zenélt nálunk. Nem nagyon van ismert zenész a szabadon improvizált zene európai színpadán, akivel ne játszott volna már.
A három muzsikus eddigi életútja megismételhetetlen zenei csemegét ígért a hideg decemberi szombat estén. A rögtönzésre építő dzsesszben ép az a nagyszerű, hogy kétszer nem hangzik el ugyanúgy egy kompozíció. A free jazz pedig maga a rögtönzés, ezért is hívják Európában inkább szabadon improvizált zenének. A stílust Ornette Coleman hasonló nevű lemezének 1960-as megjelenésétől számítják a zenetörténetben. A lemez borítóját Jackson Pollock: „Fehér fény” című festménye illusztrálja, ezzel is azt hangsúlyozva, hogy ez a zene hasonló gesztusokból születik, mint a festészetben az absztrakt expresszionizmus. A rock világkörüli hódító útja mellett a free jazz megjelenésének is köszönhető, hogy a műfaj elvesztette közönségének jó részét a hatvanas években. A fiatalok már rock-koncertekre jártak, az idősebb dzsesszrajongók meg maradtak a negyvenes-ötvenes évek cool és hardbop zenéjénél. A free jazzt a legfeketébb és a politikailag legradikálisabb zenének nevezték akkoriban, ami hozzájárult ahhoz, hogy idegenkedéssel fogadta Amerikában az – egyébként zeneszerető – fehér középosztály. Nyitott volt az afrikai, az arab, az indiai zenére, és különösen az európai kortárs zene felé. Talán ennek is köszönhető, hogy viszonylagos népszerűségre tett szert az öreg kontinens zeneértői között. A stílus magyar megteremtője Szabados György volt, akinek iskolájában tanult többek között Dresch Mihály, a szombathelyi származású Grencsó István, a kőszegi Geröly Tamás, a sárvári születésű Kovács Zsolt. Ez a zenészkör gyakran megfordult Sárváron az elmúlt évtizedekben, de az külön öröm számunkra, hogy ma már csak a pénz szab határt annak, hogy a műfaj legismertebb képviselői is ellátogassanak hozzánk. Lám a lesajnált EU-tagság áldásos hatása!
A free jazz az ismert szakíró, Joachim Ernst Berendt meghatározása szerint szabad a megszokott harmóniáktól, gyakran szabad a formáktól és az állandóan lüktető ritmustól (a swingtől). A három zenész Sárváron ennek a meghatározásnak maradéktalanul megfelelt. A koncert kezdetén a zongorista elkezdett játszani egy dallamot, a bőgős egy másikat. A héthúros bőgő – eredeti funkciójától eltérően – dallamhangszerként szolgált. Az eddig elmondottakból talán már az sem meglepő, hogy a dobos sem a hagyományos szerepet töltötte be, nem az ütemekkel bajlódott, hanem halk, nem tolakodó aláfestő zenét szolgáltatott. A hallgatónak úgy tűnt, mintha három, csak a maga világába elmerülő zenész játszott volna a hangszerén (ezt az érzést különösen erősítette, hogy láthatóan önmagukba fordultan játszottak), de az alaposabb megfigyelő érzékelhette azt a feszült egymásra figyelést, ami zajlott közöttük.
A teremben gyakran – és ez nem paradoxon – tapintható volt a csend. A csendnek különösen fontos zenei értéke van ebben a stílusban. Az itt-ott felhangzó dallamtöredékek néhol ismerősként hatottak, bizonyára valamelyik standard számot idézték, máshol mintha a klasszikus zene egy-egy remekműve idéződött volna meg. A zongorista játékát hallva, Debussy járt a fejemben. A free jazzben nem a dallamra születik az improvizáció, de a korábbi stílusoktól eltérően nem külön-külön rögtönöznek, sorban egymás után, hanem egyszerre, legfeljebb egyik pillanatban a zongora a hangsúlyos, a másikban a bőgő vagy a dob. A rögtönzések összessége hozza létre a zenét. A három zenész hangszerének minden lehetséges alkalmazását kihasználta, a zongorista preparálta a zongorát, a bőgős kenyeret dugott a húrok alá, így ért el üveges hatást, a dobos a cintányér szélén körözve keltett csikorgó hangokat. Az egy szuszra végigjátszott darab 57 perc után ért véget. A közönség a feszült figyelem után megkönnyebbülten lélegzett fel. A ráadásnál a dobos ötletéből indult az improvizáció, majd kollektív rögtönzéssel ért véget.
A vacsoránál arról beszélgettünk a zenészekkel, hogyan lehet ebből az ezoterikus zenéből megélni? Válaszuk: nehezen. Mindannyian próbálnak más stílusokban is közreműködni. Uwe Oberg megemlíti, hogy ő Wiesbadenben rendszeresen improvizál filmekre a filmszínházban, amelyet egyébként Németország legszebbikének tart. A siker megvetése, tudjuk, jellemző az avantgárdra, és a sárvári koncerten is meggyőződhettünk arról, hogy a magát művészként definiáló „free” zenész is nehezen hajlik a kompromisszumokra.
