A koncert reggelén nyugtalanul ébredtem. Amikor átgondoltam a napi teendőimet, szorongás vett erőt rajtam. Ahogy közeledett az esti koncert ideje, szorongásom csak fokozódott. Mint oly’ gyakran, most is feltettem magamnak a kérdést, minek is vágok bele ilyen rendezvények szervezésébe?
A szerződést böngészve azon morfondíroztam, melyik pontjai a legnehezebben teljesíthetőek? Már azért érdemes külföldi zenészeket hívni, hogy megtanuljak egy új, szigorúbb szemléletmódot. A művészek sok apró dolgot kikötnek, legfeljebb a fellépés idején nem ragaszkodnak mereven hozzá. Most dobfelszerelést kellett kölcsönkérnem a szombathelyi zeneiskolától, de, hála a jó kapcsolatnak, a kérés nem okozott gondot. Mikor az állomáson megpillantottam a négy zenészt a csomagjaikkal – Joe Fonda egyik kezében hatalmas bőröndjét, a másikban bőgőjét vonszolta, George Schuller a cintányérjait is magával hozta –, rádöbbentem, mekkora megszállottságra van szüksége egy dzsesszzenésznek, ha ilyen megpróbáltatásokat is vállal! A sárvári fellépés előtti két napon még Krakkóban és Budapesten játszottak, tőlünk pedig Bécsbe, majd Németországba utaztak, hogy Franciaországban fejezzék be a körútjukat. A zenészek – tapasztalatlan magyarországi utazóként – az utolsó kocsiban foglaltak helyet, ezért poggyászukat végig kellett cipelniük az egész állomáson. Reggeli szorongásom ebben a pillanatban bűntudattal kevert félelemérzéssé változott, vajon tudok-e értő közönséget biztosítani számukra?
A komolyzene-kedvelők tábora is eléggé szűk egy kisvárosban, hát még a dzsesszrajongók köre! Eddig is számítottunk megyei érdeklődésre, és ma már számítani szeretnénk a város szállodáiban időző zeneszerető vendégekre. Amikor Geraldot felhívtam a Danubius szállodában, hogy készülnek-e az esti koncertre, azt válaszolta, hogy van néhány érdeklődő, de azt kérdezik, hogy modern dzsessz lesz-e hallható? Kérdése nem nyugtatott meg, tudtam, hogy a közönségért is felelek. Vajon nem okoz ez a koncert csalódást nekik? Mikor a terembe beléptem, érzékeltem, a hallgatóság két csoportból áll. Vannak, akik nagyjából tudják, mire számíthatnak a következő másfél órában, és vannak, akik most fognak először találkozni ezzel a műfajjal. Igyekeztem a közönséget felkészíteni a várható „megpróbáltatásokra”, és azt ajánlottam, hagyják kint az előítéleteiket a ruhatárban, adják át magukat a zenének. Tudtam, hogy a Conference Call együttes zenészei szabadon improvizált zenét, free jazzt játszanak, és ez az irányzat – jóllehet fél évszázada jelen van a dzsessz történetében – még mindig megosztja a zenészeket és a rajongókat.
Az elmúlt évtizedek legnagyobb vitái is a free jazz és az újkonzervatívok között zajlottak. Az előbbi legjelentősebb szószólói a „chicagói iskola” képviselői, az utóbbi legfőbb ideológusai Wynton Marsalis és Stanley Crouch, a „Young Lions” képviselői. Stanley Crouch mondta egy interjúban: „Az az érzésem, hogy a dzsessz-média ma mindent dzsessznek tekint, amiben egy kicsit improvizálnak. De a szving és a blues a dzsessz lényege és ismertetőjegye ma már alig említődik”. A három amerikaiból és egy német muzsikusból álló együttes sárvári koncertje nehezen felelne meg Stanley Crouch kritériumának. A zenéjükben a chicagói iskolát követő, főként a New York-i downtown színpadjain edződő három zenész és berlini társa elszabadította magát a megszokott harmóniáktól és formáktól, és az állandóan lüktető ritmustól, a szvingtől.
Mindjárt az első kompozícióval „beletették a vécékefét a tejszínhabba”, hogy az idén elhunyt Szabados György klasszikus mondását idézzem. Az együttes névadó darabjával, a Conference Call-lal kezdtek. A szám címe és az együttes neve felhívást jelent egy párbeszédre, amelyik párbeszéd egyrészt a zenészek között, másrészt a közönséggel zajlik. Gebhard Ullmann szokatlanul a basszusklarinét legmagasabb regiszterein kezd, a nehezen kibontakozó téma inkább hasonlít egy kortárszenei darabra, mint dzsesszre. George Schuller a dobon halkan aláfesti a zenét, aztán végre Jo Fonda is bekapcsolódik egy lüktető ritmussal. A zenekar vezetője, a zongorista Michael Jefry Stevens eléggé visszafogottan játszik, és ez meglep, ismerve fanyar humorát. A koncert akkor vált át a hűvösről egy forróbb hangulatra, amikor Gebhard Ullmann a basszusklarinétról a tenorszaxofonra vált. Jóllehet, előbbi hangszernek normális használatkor nagyon meleg tónusa van, de ahogy a berlini zenész használja, inkább emlékeztet az Ensemble Modern hangzásvilágára egy Pierre Boulez-darabnál, mint az elvárt dzsesszre. A Danubius vendégei közül (osztrákok, németek, hollandok?) egy-ketten felnevetnek. Nevetésük valószínű, hogy a tanácstalanságuk kifejeződése. Azokba a dobozokba, ahová be szokták illeszteni a hallott zenét, a mostani nem beilleszthető. Van is némi bűntudatom, de megnyugtatom magam, hogy 5 Euróért a Nádasdy-vár dísztermében koncertet hallgatni még akkor is egyedülálló élmény, ha nem tetszik a zene. A koncert felénél el is megy néhány szállodai vendég, de a többiek kitartóan a helyükön maradnak. Éppen azon gondolkodom, miért húzódik a háttérbe a zongorista, amikor belekezd a „Költészet mozgásban” című saját kompozíciójába. A hangulat az eddigi expresszívről impresszionistává változik. Debussy zongoraszonátái jutnak az eszembe, és Erik Satie borongós hangulatú zenéje. Ha mindenáron dzsesszzongoristát akarnék említeni, Keith Jarrettre kellene hivatkoznom, de utóbbi játékát kísérő zavaró mormogás nélkül.
Amikor a bőgős Joe Fonda a dobos George Schullerrel kezdi a zenét, a közönség dereka ütemesen hajladozni kezd. Ez már az a lüktetés, amit Stanley Crouch is dzsessznek nevezne. Az elhangzott darabokra általában jellemző, hogy a zenészek nem egymás után rögtönöznek, hanem egyszerre, csak egyik pillanatban a szaxofon a hangsúlyos, a másikban a zongora vagy a bőgő. Minden zenészről elmondható, hogy a hangszere által nyújtott lehetőségeket maximálisan kihasználja, néha olyan szokatlan hangokat csiholva, amire a hétköznapi zenehallgató nem is gondol.
Utolsó számukkal: „Mit mondjunk a jövőről?” a zene absztrakt nyelvén némi társadalomkritikát is megfogalmaznak. A kritikai attitűd mindig is szerves részét képezte annak a dzsessznek, amit a zene évszázadnyi történetében művészetnek hívnak.
