Már az elmúlt évben elhatároztuk, hogy a harmincas éveiket járó költők közül hívunk meg a valakit egy beszélgetésre. Aki egy kicsit is elmélyed a mai magyar költészetben, észre kell vennie, hogy erőteljesen jelen van egy generáció, amelyik a harmincas éveit tapossa. Tavaly Szabó T. Anna és férje, Dragomán György voltak a vendégeink, akik Szombathelyről kerültek a fővárosba, de a „Diákírók-diákköltők Találkozóján” való részvételük miatt kötődésük van Sárvárhoz is.
Idei választottunkról, Karafiáth Orsolyáról már csak az itteni beszélgetéskor derült ki, hogy – bár jelentkezett a sárvári találkozóra többször is – most járt először városunkban. Írásait nem találta elég érdekesnek az illetékes zsűri, hogy középiskolásként meghívja az áprilisi találkozóra. Ez a méltatlan elutasítás látható dacot váltott ki belőle, és azt a szándékot, hogy csak azért is megmutatja, hogy jó költő lesz belőle.
Karafiáth Orsolyát azért választottuk a Költészet Napra, mert megnyilatkozásaiból első pillantásra is egy erős személyiség sugárzik, aki irodalmi munkásságával már otthagyta névjegyét a mai magyar irodalomban. Verseit és „A Maffia-klub” c. regényét olvasva megerősödhettünk előzetes várakozásainkban.
A közéletben némi tapasztalatot szerzett –egy generációval idősebb – emberként, mégis szorongással tekintettem a beszélgetés várható kimenetelére. Orsolya munkáiból egy nagyon határozott nő képe bontakozott ki előttem, és valljuk be őszintén, férfi-központú társadalmunkban ki szeretné, ha nyers válaszokat kapna nem kellőképp átgondolt kérdéseire?
Orsolyáék érkezése már némi izgalomra adott okot. Jelezte, hogy délben indulnak Budapestről, én pedig írtam, hogy két órára orvoshoz kell mennem, de háromkor már ismét a várban leszek. Úgy terveztem, hogy megmutatom nekik a múzeumot, elfoglaljuk a szállást, megbeszéljük a műsor várható menetét. Amikor az orvosnőnek mondtam, hogy nem hallható hangomat kellene hallhatóvá varázsolnia délután hat órára, megkérdezte, miért? Mondtam, hogy Karafiáth Orsolyával beszélgetünk majd a Költészet Napja alkalmából a Nádasdy-várban. Megjegyezte, az az extravagáns nő fog érkezni? Igennel válaszoltam, és azonnal meghívtam a találkozóra, ő azonban elfoglaltságra hivatkozva elhárította a meghívást. Orsolyával kapcsolatos megjegyzése tovább fokozta szorongásomat.
Délután négy körül hív Orsi, hogy átjöttek a Rába hídon, és valami mezei táj fekszik előttük, nem tudják, merre tovább. Időbe tellett, mire rájöttem, hogy eltévedtek, és az elkerülő úton haladnak Sopron irányába. Útbaigazítás után végül is megérkeztek, de a múzeumlátogatásról már le kellett mondani.
Kérdeztem tőle, hogy nem zavarja-e, ha előre nem beszéljük meg, milyen kérdéseket teszik fel? Úgy gondolom, érdekesebb lesz, ha improvizálunk. Ezzel egyetértett.
Két kérdéskört szerettem volna a beszélgetés alkalmából elsősorban körüljárni: mi a véleménye a költőnek arról, hogy irodalmi megjelenése egy új nemzedék színrelépésével egyidejű? Mi a felfogása a 21.századi költői szerepről?
A Maffia-klub (kulcs)regény egyik (kulcs) párbeszédéből szerettem volna kiindulni:
„- Igen, én is azt gondolom, hogy a mai kortárs irodalom valójában csak önmutogatás.
Nem az önmutogatással van gond, hanem az ürességgel. Azzal, hogy valójában nincs mit mondani.
Igen, csupa hiúság. Üres ambíció.”
A beszélgetést az Álomlátó együttes rövid műsora vezette be. Hirtelen ötletből indíttatva, miután megköszöntem az Álomlátóknak a szereplést, Orsolyát, mint Lady Loreley jósnőt köszöntöttem. Az arcán láttam a meglepetést, és – a feszültséget oldva – próbáltam felsorolni, milyen neveket adott már magának a médiában. Volt már pl. „Fétisbaba” vagy „Fitneszköltő”, akinek az a koncepciója, hogy olyan verseket írjon, amelyekre a szépülni vágyó nők mozoghatnak. „Legyen ritmusuk, lehessen rájuk sportolni. A (szoba)biciklin írnám azokat, és én lennék a példakép”. A jósnős indítás nagyon meglepte, és elmondta, hogy nem kell komolyan venni azokat a megnyilatkozásait, amit a bulvársajtó buta kérdéseire ad. A nemzedékhez tartozás feltételezését igaznak tartja, de sokat nem foglalkozik vele. Kortársaihoz hasonlóan azt szeretné, hogy a versnek legyen piaci értéke, akár egy slágernek, hisz hatásában nincs nagy különbség a kettő között. A kocsmaasztalnál ülő, lerongyolódott vátesz költő képe szerencsére idejétmúlt lett, nem gondolná, hogy, aki művészettel foglalkozik, annak nyomorognia kellene. Egyébként is öt dolog tenné igazán boldoggá: a della, a lóvé, a guba, a mani és a stex.
Nem tudtam igazán eldönteni, mikor beszél halálosan komolyan, és mikor viccel velem. Megjegyeztem, hogy azt olvastam, mostanában a német popzenéért van oda, különösen Nenáért. Ugye tréfál?- kérdeztem. Nena már nem fontos, de tényleg nagyon bírja a németnyelvű zenét -válaszolta. A zeneiségre egyébként is nagy hangsúlyt fektet a költészetében, és az elmondottak illusztrálásaként felolvasott néhány verset „Cigánykártya” című, legújabb kötetéből. Aki közelebb ült hozzá, láthatta, hogyan mozgott az egész teste a vers ritmusára. Orsi mesélt zenei projektjéről, a Tóth Evelinnel és Másik Jánossal közösen készített Fekete Macska című lemezről is.
A beszélgetést követő vacsoránál megkérdeztem tőle, nem érezte-e rosszul magát a beszélgetés alatt? Megnyugtatott, hogy ha nem találtuk volna meg a közös hangot, akkor felállt volna, és elhagyta volna a termet. Hozzátette még, hogy ilyen nem is egyszer történt már vele az elmúlt időben. Megnyugodva tekertem haza a bringámon a hűvös áprilisi éjszakában.
