Október 20-21. között első ízben rendezték meg a Queen of the West elnevezésű tetováló fesztivált Szombathelyen. Helyszínként a ködből kirajzolódó OÁMK épületegyüttese szolgált, ahol több szintérre osztva vehette birtokba a programokat az odalátogató tetoválásőrült, „hétvégi tetkós”, „testfestményszűz” érdeklődő, vagy bárki, aki legalább egy kicsit is rokonszenvez az élő bőrre álmodott maradandó műalkotásokkal.
Aki nem tartja művészetnek a tetoválást, ne is olvassa tovább a cikket! Ha mégis szörnyülködni szeretne, nézze inkább végig a képgalériát, így instantabb formában láthatja igazolódni előfeltevését: „Elmebeteg, aki ilyesmit csináltat, ráadásul ÖNKÉNT!”
Nem célom senkit provokálni, csupán rá kívánok mutatni arra, hogy a tetoválás még mindig bír bizonyos tabufaktorral, annak ellenére is, hogy az elmúlt évek során már nem csupán szubkultúrák vizuális kiteljesítője, hanem egyenesen globális divatcikk lett egy-egy kisebb-nagyobb ábra. (Elég, ha megnézünk egy focimeccset. Pár év alatt szinte minden csapat majd’ minden játékosa méterszám „össze lett firkálva”.) Tagadhatatlan tehát, hogy megnőtt az igény a tetoválásokra, s ez a sok divatkodó, extrovertált érdeklődőn túl jó dolgokat is hozott magával. A modernkori tetováló technika sokat fejlődhetett (mind a varróeszközök, mind a képalkotási eljárások finomodása terén), ám még fontosabb, hogy egyre inkább ráirányul a figyelem a varrást ténylegesen művészi fokon űző művészekre, tetoválómesterekre. Az „érintettek” számának felduzzadása szükségessé is teszi a határok kijelölését (nem csupán vizuális területen, hanem a motivációk tisztázásának tekintetében is). Az utca embere a szombathelyi fesztivál létrejöttében is pusztán a divat által gerjesztett új igény kiszolgálását láthatja, ám erről szó sincs – sokkal inkább a köztudatba bekerült tévhitek eloszlatójaként tekinthetünk az eseményre.
Aki avatatlanként (esetleg valaki kísérőjeként) téved oda egy ilyen rendezvényre, rendszerint meglepődik, hogy milyen kellemes, családias légkör fogadja. Nos Oladon sem volt ez másként, az érdeklődők nagy létszáma ellenére is igen baráti hangulat uralta az összes helyszínt. A felvonult számos hazai tetováló mosolygós arccal, kisujjból kirázva bizonyította tehetségét és létjogosultságát, a szervezők rendezőelvnek tekintették a minőséget. Jól lehet még így is igen tág az a spektrum, amelyen az egyes alkotók látványvilága mozog, így nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a tetoválás ilyen technikai minőséghatár felett is rettentően szubjektív műfaj. Ám ez egyik szépségét is adja a dolognak, hiszen mindenki megtalálhatja azt, ami csak hozzá illik. Ilyen tekintetben ez egy jó tetoválás objektív kelléke. Sejthető mennyire személyes, intim egy ilyen műalkotás elkészítése/elkészíttetése, fontos a kölcsönös bizalom az alkotó és az „élő vászon” birtokosa között. Pont az ilyen fesztiválok mutatják be „görcs nélkül” ezt a misztikus (sokszor túlmisztifikált) légkört úgy a látogatók számára, hogy az még az éppen alkotó és a tetováltató alany számára sem válik kellemetlenné.
A tetoválók pavilonjai a tornacsarnok jelentős hányadát lefedték, a „varázslat” itt történt. Mindkét napon folyamatosan dolgoztak a tetoválógépek, aki az előcsarnokban lófrált, egy fogorvosi váróteremben érezhette magát, no persze csak a hanghatások alapján, hiszen az itt látható – javarészt a rockabilly életmód kellékeit felvonultató – árusító standok korántsem megszokottak egy váróban. Nem mellékesen a hangulat is éppen ellenkező előjelű volt, hiszen a szorongás helyett sör került a gyomrokba.
A tornacsarnok maradék helyét az amerikai autócsodák és egy kisebb színpad töltötte ki. Itt zajlottak az egyes bemutatók (a vasárnapi harcművészeti show, … stb), illetve a tetováló versenyek díjátadóit is innen vezényelte le a zsűri. Az emeleti részen tetoválók grafikáiból, festményeiből nyílt alkalmi kiállítás. Soponyai Robi ceruzarajzait és Czinak László „Sneak” festményeit tekinthette itt meg a nagyérdemű.
A színes kísérőesemények sokaságából is kitűnt a moziteremben tartott érdekes szeminárium-szekció, amely során Sárközi Zsolt és Oravecz Szabolcs vezényletével nem csak egyes műhelytitkokba nyílt betekintés, hanem kihangsúlyozták azon felelősség fontosságát is, amelyet egy profi tetováló nem kerülhet meg. Személyes példákon keresztül mutattak rá, hogy egy tetoválónak sokszor az alany helyett is gondolkodnia kell, az éretlen tetováltatni vágyók terelgetése, helyes pályára állítása ugyanakkora feladat, mint egy művészi tetoválás technikai kivitelezése.
…És ha már kísérőesemények, akkor el is érkeztünk a legfontosabbhoz. Autentikus élőzenei koncertek sorával zárult ugyanis mindkét nap. Íme a zenei színpadon megfordult fellépők impozáns névsora: Creeping Death, Turbo, Junkies, Rómeó vérzik, Csabigél, és a Leander Rising (akiket annyira megtréfált a bevezetőben már említett köd, hogy jól el is tévedtek Szombathelyre érve, így – az amúgy érthető – kis csúszással a szokásosnál tovább hergelték a zenéjükre áhítozó zajbarátokat).
Biztos vagyok benne, hogy mindenki maradéktalanul jól érezte magát, aki a fesztiválra kilátogatott, és velem együtt bízik abban, hogy hagyományteremtő szándékkal indult most útjára a „Nyugat királynéja”!
