Egy ember, aki átélte az apokalipszist – Interjú Sasvári Balázzsal

A sárváriak szinte mind ismerik. Különcségén, választott életformáján sokan megütköznek, néhányan megbotránkoznak rajta. Egy igazi mém ő – valaki, aki a kutyájával alszik, valaki, aki a decemberi apokalipszis előtt még időben kiárulja a világvége miatt feleslegessé vált karácsonyfadíszeket.

Sasvári Balázs a napokban jelentette meg harmadik verseskötetét “Utolsó idők hírnöke – Egy ember, aki átélte az apokalipszist” címmel. Az új kötettel kapcsolatban beszélgettünk vele, hogy az olvasók számára is közelebb hozhassuk annak a csodabogárnak a képét, aki többre tartja akár a kocsmaasztal melletti filozofálást is a tárgyakhoz ragaszkodó modern életmódnál.

Olvastam az új kötetedet. Ahogy az előző kettőben, ebben is elkülönül legalább három kategória: a “szerelmes” versek, a “beavatott” versek és a “társadalomkritikus” versek. Mennyire tudatos ez – egyáltalán mint a szerzőiknek, feltűnik neked ez a hármasság?

Ahogy mondtad, ez a hármasság mindHárom könyvemben megjelenik, éppen ezért is hagyok fel a versekkel. Az életben minden három: Atman – Brahman – Síva, múlt – jelen – jövő, Atya – Fiú – Szentlélek, jobb – bal – közép… – minden három, az egész világot háromfelé lehet osztani. Tudatos volt, hogy három verseskötetet akarok megjelentetni. Az első olyan volt, amilyen volt, a második amolyan érettebb, komolyabb lett, ez az utolsó pedig csendes napnyugtája a költészetemnek.

Eddig úgy tűnt, az írás az egyik lételemed. Teljesen hátat fordítasz a tollnak és a papírnak?

Nem, az írást természetesen nem akarom abbahagyni, csak inkább a próza felé akarok fordulni. Az a tervem, hogy a termékeny pillanatokat kihasználom – lerakok egy diktafont, és addig beszélek-beszélek, amíg rajtam lesz az ihlet. Később a hangfelvételek alapján öntöm formába a novelláimat, mintha magammal, vagy az Istennel beszélgetnék… Ha az ember leül a számítógép elé, annyi materiális, profán dolog zavarja – keresi a billentyűket, lefagy a gép, elmegy az áram… Ez így viszont egy tiszta módszer lesz, nyugodtan vitatkozhat majd a bal agyféltekém a jobbal, vagy a bennem lakó isten a bennem lakó ördöggel, ahogy tetszik. Lelki történéseket, filozófiai gondolatokat akarok leírni ugyanúgy, ahogy a versekkel is tettem. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem írok verset, ha depressziós, szerelmes, vagy kiábrándult leszek, valószínűleg ugyanúgy a vers formája fog könnyíteni rajtam, de újabb kötet ezekből már nem lesz. A késztetésem is megváltozott. Jelenleg nincs is már igazi ihletem a versekhez (az utóbbi egy évben talán tíz verset írtam összesen), amire most vágyom, csak annyi, hogy belemondjam a világba a mondandómat, mint a bibliai próféták.

Mitől lehet ez a váltás? Idősödtél? Értél? Fejlődtél?

Amikor az ember középiskolás, zenekart akar alapítani, verset akar írni, a verset bele akarja csempészni a másik osztályba járó lány táskájába, akibe szerelmes. Ez így normális. Azt, hogy máshogy viszonyulunk idővel ezekhez a dolgokhoz, mégsem nevezném fejlődésnek. Nem hiszek a fejlődésben. Atlantisz óta csak visszafejlődést láthatunk magunk körül – ma már nem mi parancsolunk a gépeknek, hanem azok nekünk, azok osztják be az időnket, még a szabadidőnket is.
Visszakanyarodva az előző témához, az embernek tisztában kell lennie a saját céljaival, emellett pedig a lehetőségeivel és a korlátaival is. Nekem a lehetőségeim fogytak el. Úgy érzem, hogy ismételném önmagamat, ha továbbra is a versekben gondolkodnék. Nem akarok eljutni oda, hogy azt halljam magam körül, hogy “Jaj, már megint megjelent a Sasvári Balázsnak az új verseskötete…”. Itt jött el a zárópont. Születés – élet – halál, múlt – jelen – jövő, kezdet – létezés – befejezés.

Néhány évvel ezelőtt megjelent az interneten, a videómegosztón egy versed videóformában. Jelmezben szavalod a várhídon. Aztán később egyre több, kisfilmszerű interpretáció készült. Ezekkel mi a helyzet?

Alapjában véve minden egy poénból indul. Ez is valahogy így volt. Az első videó egy farsangi AZK után került ki az internetre viccből, én pedig azt láttam, hogy néhány nap alatt több emberhez jutott el, mint addig összesen a köteteim. Ezután elkészítettünk még jónéhányat.

Majdnem minden versedben megjelenik valami polgárpukkasztó, valami megbotránkoztató. Aki ismer Téged, az tudja, hogy az egész karaktered ilyen. Miből fakad ez az örök lázadó szerep? Talán ez a felkiáltójeled, ezzel akarsz figyelmet kikövetelni?

Szerintem olyan kategória, hogy “polgárpukkasztó”, nem is létezik. Akit meg lehet botránkoztatni, azt azzal lehet megbotránkoztatni, amit valószínűleg ő már régóta ki akart mondani, meg akart tenni, csak nem merte. Nem merte a családja, a gyerekei, a munkahelye, az illem, vagy bármi egyéb miatt… Az aztán persze idegesítő, amikor valaki más teszi meg helyettünk azt, amit mi szeretnénk. Én abban látom a költő szerepét, hogy megfogalmazza, kimondja azt, ami nehezen kimondható, vagy nem szabad kimondani. A költő nem okosabb, mint bárki más, csak a szolgálatában állnak a szavak.

Többször használod a költészet fogalmát, pedig azt láthatjuk, hogy a művészet kritikai oldaláról nézve sokszor nehezen eldönthető, mi a művészet, és mi nem az. Vannak költői eszközök (ritmus, dinamika, szótagszám, rímképletek, …stb.), amelyekkel általában tud bánni a “költő”. Te költészetnek tartod a verseidet?

Egy biztos: hagyományos értelemben nem költészet, amit csinálok, mert sosem számoltam szótagszámot, sosem szerkesztettem rímet. Hülyeség is lett volna szándékosan béklyóba tennem a fejemet, amikor ezek ihletett versek. Ha a belső hang bennem azt diktálja, hogy azt a szót kell leírnom, akkor is leírom, ha elrontja a vers ritmusát. Számomra így értelmes és így tartalmas. Beszélgettem már a fordítás lehetőségéről olyanokkal, akik egy-egy idegennyelvet magas szinten beszélnek. Ők azt mondták, hogy épp azt az ihletettséget és szóhasználatot nem lehetne visszaadni, ami sajátja a Sasvári Balázs-verseknek. Zagyvaság jönne ki egy német, vagy egy angol fordításból. Ráadásul én minden versbe csepegtetek egy olyan rejtett humort, amit még nehezebb lenne visszaadni. A legkomolyabb dolgokat is ki kell tudni nevetni! Hogy ki-ki szerint hol kezdődik a költészet, ezt az egész kérdést máshogy látom, mint egy esztéta. Én azt látom, hogy van a kőműves, aki malterrel, meg téglával felépíti a házat, és van a művészépítész, aki aztán megkritizálja, közben ő talán nem tudna két téglát sem egymásra rakni. Én a malter és a tégla híve vagyok.

Az új kötetben szépek az illusztrációk. A borítót Binder Iza, a versek leképezését Farkas Csilla készítette. Hogy zajlott velük az egyeztetés?

A Csilla Angliában tanul, nyáron itthon volt Sárváron, én pedig odaadtam neki a kéziratokat, hogy olvassa át. Megtette, és azt mondta, lenne kedve rajzolni néhányhoz. Teljesen szabad kezet adtam neki. Nem mondtam semmilyen támpontot, nem mondtam meg, melyik versekhez kérek illusztrációt, mindent rábíztam. Egy hét múlva hozta a rajzokat.
A borító elkészítésére viszont én kértem meg az Izát, és el is mondtam neki, mit szeretnék látni, ami aztán végül kicsit más lett, mint ahogy elképzeltem, mert hozzátette a saját gondolatait, és ez így is van rendjén. Én csak annyit kértem, hogy a borítón az legyen, ahogy a földi és az égi seregek egymásnak feszülnek, ő tervezte el ezalapján az egészet. Épp ez a változatosság és keveredés jó és nem az, ha egy ember akar egy személyben kitalálni minden részletet!

Ti ismertétek egymást Szent Varecza Lacival, a szombathelyi életművész, forradalmár, performansz-művész íróval, költővel. Ő mit mondott a verseidről?

Én a szombathelyi piacról ismertem őt. Annak idején a Wartburgommal el szoktam járni oda árulni, neki pedig ott volt régiségboltja – már amennyire azt boltnak lehetett nevezni –, és vittem neki 50–60 kinyomtatott verset. Ő pedig vette a fáradságot, és elolvasta őket. Sőt, az egyik kötetébe bele is tette az egyik versemet, amelyre írt ő is egy válaszverset. Azt hiszem, a “Kiirtási törvény” című kötetében van benne ez a verspár: Sasvári Balázs Szent Vareczának és Szent Varecza Sasvári Balázsnak. A találkozásunk után mindig küldött postán dedikált köteteket is, biztosan van otthon tőle 50 könyvem, az alsó polcomon csak Varecza-művek vannak. Ő azt mondta, szerinte túlságosan ragaszkodom a rím-ritmus rendszeréhez, és jobbak lennének az írásaim, ha kilépnék ebből.

Az eddigi megjelent kötetekben szerepel-e valami, amit leírtál, majd később megbántál valamiért?

Biztosan. Biztos, de konkrétan nem tudom… Én – Vareczával ellentétben – a személyeskedéstől távol tartom magam. Ő szándékosan ócsárolt bizonyos embereket. Én maximum küldtem, ajánlottam verseket. Például az egykori művelődési központ-igazgatónak, Tóth Ferenc “Virslinek”, mellette más barátaimnak, nagypapámnak, nagymamámnak is… Úgy fogom fel, hogy ezek a versek arról tanúskodnak, hogy “akkor és ott” így, vagy úgy gondoltam dolgokat, amikről írtam.

Sárváron szinte mindenki ismer. Elég sajátságos életet élsz, sokan furcsállják, vagy lenézik ezt. Mit gondolsz, ha átlagéletet élnél, akkor is megszületnének ezek a versek?

Azt hiszem, kölcsönösen soha az életben nem tudnánk elviselni egymást egy átlagosnak mondható munkahelyi környezettel, így ezt nem is tudom elképzelni. Dolgoztam például gyártósoron. Magasabb végzettségem volt, mint a feletteseimnek, mégsem lett volna olyan beosztás, ahová engem elő tudtak volna léptetni. Nekem más dolgok fontosak, nem az anyag, nem tudtam volna komolyan venni egy vállalati kötött munkarendet, vagy hierarchiát, és épp ezért engem sem vettek volna komolyan.

Épp azért tettem fel az előző kérdést, mert a verseid szerintem azzal a – finoman szólva – különc életformával együtt hitelesek igazán, ami jellemző rád. Olyan benyomásom van, hogy olyan ember írta ezeket a sorokat, aki minden látszat ellenére valamiféle különös egyensúlyban van önmagával, és valamiféle szinten teljes életet képes élni.

Nem az a teljes élet az én szememben, hogy legyen egy nagy családi házad, feleséged és gyereked, akiket reggelente autóval viszel az 50 méter távolságra levő óvodába, majd ledolgozod a napi adagot a munkahelyeden, hazatérsz, vacsorázol, tévézel, és alszol… Minden nap ugyanez. Aki ismer, ismeri azt a vibrálást, ami körülvesz. Egy megállíthatatlan, örökké mozgásban levő vibrálás, ami miatt megőrülnék attól, ha az életben hét napom egyforma lenne. Ha most, ma délután negyed négykor tudnám, mit fogok tenni negyed ötkor, szintúgy. Gyűlölöm a kiszámíthatóságot!

Boldognak érzed magad úgy, ahogy élsz?

Igen. A boldogság keresése minden épeszű ember célja. Sokat gondolkodom ezen, és arra jutok abból, amit látok, hogy az emberek tárgyakkal helyettesítik a környezetüktől meg nem kapott szeretetet. A boldogság forrása belül van. Én megírok egy verset, és ez nekem nagyobb boldogságot ad, mint másnak az, ha kiviszi neki a pizzafutár a duplafeltétes pizzát, majd meghajol, mert kapott 200 Forint borravalót. Az ember ma leginkább kivásárolni próbálja a problémáit. Olyan, mintha az ovisok az elrejtett tárgyat keresnék, és valamiért mindannyiuk csak az udvaron bolyongva kutakodna, pedig a tárgy az épületen belül van.  

Vallásos vagy?

Igen. Alapjában véve minden hitrendszerrel szimpatizálok, mert a hit iránya önmagában befelé mutat az épületbe, ahol az elrejtett tárgy van. Ahol a boldogság van. Teljesen mindegynek tartom, hogy valaki katolikus, zen-buddhista, zsidó, vagy muzulmán. Ha valaki hű a hitéhez, nem lehet rossz ember, mert a hittel együtt egy szent kontroll hangját hordja a fejében.

Tervezel kötetbemutatót?

Most már nem nagyon. Akkor lett volna jó, amikor még senkinek nincs meg a kötet. Most már olyan lenne, mint a harmadik gyerek után feleségül venni a gyerekek anyját.

És ez volt a végszó. Sasvári Balázs “Sasa” megköszöni az interjút, fröccsöt rendel, majd elszívja a töltött cigarettáját a várudvaron. Én pedig azon gondolkodom, miért válik csodabogárrá valaki, aki ilyen szelíd és harmonikus gondolatokat hordoz magában. Nem, talán valójában nem költő, mint ahogy valójában nem volt zenész sem egykori zenekarában. De az, amit mindenáron, minden eszközzel megpróbál elmondani, elmagyarázni, az fontos és tiszta dolog! Nem utolsó sorban pedig őszinte, ösztönös erővel hisz benne, a hit iránya pedig mindig a lélek felé mutat… A kötetet így, a fentiek tudatában érdemes elolvasni. Beszerezni legkönnyebben a szerzőnél lehet.

Nyomtatás