Aki olvasta már Simon Zoltán „Forest” írásait a Láthatatlanon, talán meg sem lepődik, hogy természetesen ismét nem maradt le a legendás Scorpions minden valószínűség szerinti utolsó magyarországi koncertjéről. A tőle megszokott aprólékossággal, részletességel jegyezte le felejthetetlen élményeit.
Nem is tudom, hol kezdjem – annyi minden történt ebben a két napban. Olyan dolog is, amihez nagyon kevés reményt fűztem, de végül valóra vált az álom. Amikor tavaly megjelent a Sting In The Tail lemez, és bejelentették, hogy ez lesz az utolsó, majd egy három éves (!) turnéval elbúcsúznak a rajongóiktól, kicsit csalódott lettem. Tudtam, hogy lesz magyar koncert, a kérdés csak az volt, mikor. Végül emlékeim szerint januárban jelentették be, rá két hétre már megvolt a jegyem.
Az iskola és a vizsgák annyira lekötötték a figyelmem, hogy mire észbe kaptam döbbentem csak rá, hogy egy hét van hátra a koncertig. Szerencsére – egy őrült ötletnek hála –, az esemény napjáig sikerült elvégeznem mindent, így hátradőlve készülhettem június 6-ára.
Ezen nap reggelén – számomra rendkívül korán –, hétkor keltem fel, hogy összekészüljek és elérjem a félkilences vonatot. Ez gond nélkül össze is jött, bár az utazás finoman szólva sem volt élvezetes. Közrejátszott ebben az út hossza, a 600 fok meleg és igen, a vonatok minősége (bár aki ismer, tudja milyen „jó” a viszonyom a MÁV-val). Várpalotán csatlakozott hozzám egy ismerősöm, így azért kicsit gyorsabban telt az idő. Mire beértünk a Déli pályaudvarra, miért is ne alapon leszakadt az ég. Remek… Csuromvizesen átmetróztunk a Keletiig, ott megáztunk még egyszer, míg nagy nehezen végül eljutottunk a szállásra. Lepakolás, szárítkozás, és elindultunk némi ételt-italt (főként sört) venni. Bevallom, annyira izgatott voltam a koncert miatt, hogy egész nap kb. étlen-szomjan voltam, és ez nem is változott a koncert utánig. A vásárlásból visszaérve a szállásra (ez kb. 2 óra tájékán lehetett), voltunk olyan lököttek, hogy útnak is eredtünk… Na nem ki az aréna elé, hanem a szállodákhoz. Egy ismerősömtől, aki jártas az ilyen dolgokban, kaptam egy fülest, hogy hol szállhattak meg. Fél 3 tájékán már a korzó mellett sétáltunk, ahol egyszer csak megszólított egy középkorú férfi, hogy magyarok vagyunk e. Scorpions-os pólóban voltam, persze, hogy ez volt az apropó, ami miatt szólt. Elkezdtünk beszélgetni vele, és kiderült, hogy akitől a fülest kaptam, közös ismerősünk. Kicsi a világ?! Beszélgetés közben még csatlakoztak páran, és egyszer csak egy hosszú hajú tagra lettünk figyelmesek. Beletelt kb. 5 mp-be mire rájöttünk, hogy a Scorpions basszusgitárosa, Paweł Mąciwoda sétál nem messze tőlünk.
Persze rögtön odamentünk, nagyon készséges volt, aláírt mindent, és fotózkodott mindenkivel. Próbáltuk kiszedni, hogy melyik szállodában vannak, de nem árulta el. Az előzőleg tippelt szállodától nem messze vártunk, és mikor továbbment, láttuk, nem abba megy be, így kizárásos alapon csak egy maradt. Megláttunk egy Scorpions-pólós tagot sétálni, felismertem a pólót, és ebből rá is jöttem, hogy stábtag. Gyorsan futás utána, sikerült is utolérni (közben úgy elkezdett szakadni az eső, hogy azon a 100 méteren bőrig áztam), és elárulta, hogy igen itt vannak, 6 körül mennek a koncertre. Ezzel az a baj, hogy 6-ra volt datálva a kapunyitás is, akkor pedig még csak 3 óra volt. Gyors mérlegelés után úgy döntöttem, hogy egye fene, feláldozom az első sort, ha összejön a fotó és az aláírás.
Csigalassúsággal teltek a percek/órák, közben hol esett, hol jó idő volt, még a Fókusz stábjával is találkoztunk később. Fél 6 lehetett, amikor egy szőke, napszemüveges fazon jött ki az ajtón 2-3 ember társaságában. Ő volt James Kottak, a banda amerikai dobosa. Szóltunk neki, ő először csak intett, mert beszélgetett, majd bepakolt a kocsiba, és odajött. Hatalmas figura, ezt már a 2009-es koncerten is megtapasztaltam, de itt is nagyon nagy arc volt. Szintén aláírt, fotózkodott, viccelődött, kérdezte megyünk-e este. Mondtuk, természetesen. Végül beszállt a kocsiba, és elvitték. (Egyébként a Fókusz stábjával pont ekkor találkoztunk, fel is vették az egészet.) Mi pedig vártunk tovább. Nem kellett sokat, jött kifelé a csapat szólógitárosa, Matthias Jabs. Sajnos vele nem volt szerencsénk, odaintett ugyan, de rögtön be is szállt, és elhajtottak vele. Előfordul… 6 óra lehetett – itt már kezdtem egy csöppet ideges lenni…, ha nem jönnek ki 10 percen belül, nemcsak hogy az első sor csúszik, de a végén csak „hangyákat” fogok látni a színpadon. Hatalmas mázlink volt, ugyanis kb. 5 percen belül kijött egy magas, szőke, rövid hajú fazon, a Scorpions egyetlen, kezdetektől jelen lévő tagja, a ritmusgitáros Rudolf Schenker. Ő is nagyon rendes és közvetlen volt, aláírt, fotózkodott, igaz 3x tartottam oda a képet, hogy írja alá, de ő mindig másét írta alá. Mikor negyedszerre is másfelé fordult, elnevette magát, és aláírta az enyémet. Schenker után talán két perc sem telt el, kijött Paweł, de mivel őt már „lehúztuk” korábban, ezért most nem rohantuk le, de azért odavigyorgott ő is. Végül pár perc múlva jött a menedzser társaságában Klaus Meine énekes is.
Ő is volt olyan rendes, hogy megállt, aláírt mindent, fotók is készültek, igaz itt nekem nem igazán sikerült a közös fotó. A végén a biztonságiak már nagyon lökdöstek odébb, de a menedzser rendes volt, mondta, hogy azt a kettőt még írja csak alá. Végül őt is elvitték. Mi pedig elindultunk a Papp László Sportarénához. Fél 7 körül járhatott az idő, szerencsére hamar odaértünk. Hétkor már az arénában találtuk magunkat, az előzenekar már játszott. Nem tudom, kik voltak, mély nyomot nem hagytak bennem, szinte csak feldolgozást játszottak. (Van Halen, Extreme, Slash’s Snakepit, …stb.) Közben még nyugodtan ki lehetett menni sörért, vagy épp mosdóba. Emlékeim szerint 8 előtt nem sokkal fejezték be a műsort. Egyébként a színpadhoz tartozott egy jó széles kifutó, mi ennek a végénél álltunk meg a 3–4. sorban, tökéletesen lehetett látni mindent, főként ha kijöttek ide. Most az egyszer áldom azt, hogy van ez a kiemelt állójegyes dolog, különben sanszos, hogy csúnyán hátulról nézhettük volna csak a koncertet.
Kezdődött az átszerelés, közben tök jó zenéket játszottak, csak hát értelemszerűen akkor már senkit sem érdekeltek. Fél kilencre volt kiírva a kezdés, abban 120%-ig biztos voltam, hogy nem tartják be. Talált-süllyedt, 10–15 perc csúszással végül elsötétült minden, és elkezdődött az introfilm, majd rögtön berobbantak az új lemez címadójával, a Sting In The Taillel. Szerintem a két évvel ezelőtti nyitás erősebb volt a Hour I-nal, ez a dal akármennyire jó, nem nyitónótának való. Ettől függetlenül a hangulat már itt megvolt. Ezután következett az Animal Magnetism lemez nyitószáma, a Make It Real, ez döngölt, akárcsak két éve is. A szám után Meine-től elhangzott, egy „Jó estét Budapest!” köszöntés, szinte tökéletes kiejtéssel. A harmadik szám a Scorps legsikeresebb lemezének, a Love At First Stingnek a nyitószáma, a Bad Boys Running Wild. Szerintem, ha ezzel nyitnak, sokkal nagyobbat szól, dehát lemezbemutató lévén az új lemezről kellett kezdeni valamivel. Az ezt követő The Zoo, ami mind rockverzióban, mind akusztikus verzióban zseniális, és Jabs-nak hatalmas talkboxos szólókra enged lehetőséget, kb. 10 perces verzióban hangzott el. Meine itt bedobált kb. két tucat dobverőt, két éve sikerült szerezni, most nem jött arra ahol álltam, de ez nem fog álmatlan éjszakákat okozni. A soron következő Coast To Coast – ugyebár egy instrumentális szám, itt Meine is gitárt ragadott, Schenker és Jabs pedig szólózott egyet-egyet, ikerszóló is volt. Egyébként ez a szám a koncertek állandó szereplője, hiába nincs benne ének, anélkül is nagyon dögös. A Loving You Sunday Morning volt talán a koncert egyik legjobbja, a közönség itt nagyon együtt élt a zenekarral. Meine ezután a szám után egy kisebb beszédet tartott, elmondta, örül hogy ismét itt lehetnek, hogy valószínűleg utoljára látogattak Budapestre, …stb. Ezek után jött a koncerten az első lassú szám, az új lemez záródala, a Best Is Yet To Come. Amit itt a közönség csinált… Zengte a dal minden sorát, mikor Meine kitartotta a mikrofont, nem döbbent csend volt mint egy éve KISS-en, hanem egyemberként énekelt mindenki. Felemelő érzés volt! Ennél a számnál lehetett először megfigyelni, hogy Meine – hiába 1,50 méter magas a pali –, egész koncerten lemezminőségben énekelt. Az egy dolog, hogy teljesen egyedi a hangja, de hogy 63 évesen még ilyen erőteljes, és tiszta, az egy kisebbfajta csoda. Sokszor a hideg futkosott a hátamon. (Egyébként esküdni mernék, hogy ezen számnál a színpadon levő plusz gitáros Szekeres Tamás volt, de ezt most mégsem merem biztosra mondani.)
Tudtam, hogy a koncertek közepén van egy akusztikus blokk, ez most sem volt másként. Ismét előkerült az akusztikus Flying V és Explorer, és belekezdtek a Send Me An Angelbe. A dobos Kottak is előrejött a kifutó elejére, egy speciális székre ült le, amit ütött közben, és teljesen dobhangzása volt. Ennél a számnál a vokálok hihetetlenek voltak, amit Schenker és Kottak összeénekelt…, el sem hinné az ember, ha nem hallotta volna. Meine itt is brillírozott. Az ezt követő Holiday szintén akusztikusban szólalt meg, és számomra ez volt a koncert első csúcspontja. A közönség végigzengte a dalt, ha Meine levonul a színpadról, akkor is simán előadhatták volna. A végét még meglepetésszerűen már elektromos gitárokkal döngették. Majd ismét egy új lemezes dal, nevezetesen a Raised On Rock, ami a lemezt nyitja. Semmi extra, szimpla rock ‘n’ roll, hatalmas refrénnel és szólóval, csak lazán. Ahogy vége lett, következett az egyik kedvenc számom, a Tease Me Please Me. Ezt először az Acoustica lemezen hallottam, ott elsőre nem kapott el (azóta persze megszerettem), de a torzított gitáros verzió egyből beütött. Ilyen az, amikor 3 akkordból írnak meg egy hatásos rockdalt. Szinte vége se lett a számnak, egyből belekezdtek a Dynamite-ba, egy rohanó tempójú számba a Blackout lemezről. Ahogy észrevettem, sajnos ezt nem sokan ismerték.
Ami innentől jött… A zenekar levonult a színpadról, csak Kottak maradt fent, és belekezdett a dobszólójába (stílusosan Kottak Attack címmel). Nem szimplán a bőröket ütötte, egy elég durva látvánnyal is meg volt támogatva. (Na nem Mötley Crüe féle látványorgiára kell gondolni, de ez sem egyszerű parasztvakítás volt.) A dobszóló közepétől egy nagyon ötletes húzás volt hallható/látható. A folyamatosan futó animációknál látni lehetett egy-egy kis rövidfilmet, Kottak szereplésével, amelyek egy-egy albumhoz kapcsolódtak, és a vége mindig ugyanaz lett, megjelent a lemezborító. A lemezekhez kapcsolódva megszólalt pár szám az aktuális korongról, amikre rá is dobolt néhány másodperc erejéig. A végén most is megmutatta a hátára tetovált Rock ‘N’ Roll Forever feliratot. Hiába jár 40 felett, a viselkedése mint egy 14 évesé. A végére hagyta a Blackout lemezt, nem véletlenül, hiszen mikor megjelent a borító, a megemelt dobemelvényen felnyílt egy ajtó, és kifutott rajta a többi zenész belekezdve a címadóba. Schenkeren persze rajta volt a lemezborítón és a No One Like You klipjében is látható „felszerelés” (még a gitárja is ehhez volt tervezve). A refrént egyként üvöltötte mindenki. Majd ismét egy kis pihi, ezúttal Matthias Jabs vezette elő szólóját (Six String Sting). Itt dobtam egy hátast, a fazon nagyon durva témákat pengetett néha. Eddig is jó gitárosnak tartottam, de amit itt összegitározott…! Majd érkezett az utolsónak szánt Big City Nights. A kivetítőn itt egy éjszakai város képét mutatták Budapest felirattal. Bár olyan lenne tényleg, mint ahogy látni lehetett. A szólót itt Schenker vitte. Lehet, hogy nem olyan technikás mint gitárostársa, de abszolút feelingesen és ízesen játszik. Ritmusban pedig egyenesen verhetetlen. Sajnos azonban vége lett a számnak, bedobáltak pár pengetőt, dobverőt, törölközőt, és levonultak. Persze nem akartuk annyiba hagyni, ezért követeltük a ráadást. Nem is kellett sokat várni, pár perc után vissza is jöttek.
A ráadásblokkot a valaha írt talán legszebb számmal a Still Loving You-val nyitották. A koncert másik csúcspontja! Itt mutatkozott meg igazán, hogy a Scorpions mennyire erős lírában, persze ezen kívül is rengeteg gyönyörű számot írtak. Nem nagyon tudok mit írni erről a számról, tényleg úgy tökéletes ahogy van, perfektül volt az előadása is. Meine brillírozott az énekben, Schenker gitárja pedig szinte sírt a szólónál. A második szám a talán mindenki által ismert fütyülős dal, a Wind Of Change volt. Egy állványra állított akusztikus gitárral kezdték, de a végére aztán csak megszólalt, ahogy kell. Megkockáztatom, ezt a dalt még az is énekelte, aki épp akkor haladt el gyalog az aréna előtt. De hogy ne csak lassú számot kapjunk, a végére bedörrentettek az egyik (ha nem A) legjobb számukkal (bár nehezen tudom kiválasztani melyik szám is a kedvencem…) a Rock You Like A Hurricane-nal. Ha lehet mondani, itt elszabadult a pokol, mindenki ugrált, tombolt, énekelt. Brutális volt! Sajnos azonban ennek is vége lett. Kijöttek meghajolni, ismét bedobtak pár ereklyét, itt sikerült Schenkertől behúzni egy pengetőt, ettől méginkább fülig ért a szám. Vártuk, hátha eljátsszák a When The Smoke Is Going Downt, mint két éve, de ez ezúttal nem történt meg. Egyetlen szívfájdalmam, hogy egyik kedvenc számom, a No One Like You-t se két éve, se most nem játszották.
És most egy rövid kitérő, mielőtt folytatnám. Először magáról a koncertről: fantasztikus volt. Összehasonlítva a két évvel ezelőttivel, nem nagyon tudnám megmondani melyik volt a jobb. Igaz, akkor több számot játszottak, volt Omega-vendégszereplés (igaz, nem túl jól sült el), azonban a hangzás és a hangulat ezen volt jobb. (Két éve a SYMA-ban – ha jól tudom –, kicsit több mint fél ház volt, most pedig teltházon futott a Papp László Sportaréna). Elviseltem volna még pár számot, mert így kicsit kevésnek tűnhet az eljátszott 17 szám, pláne, hogy két éve 25-öt játszottak. (Összehasonlításként 2009-ben a műsoridő kb. 140 perc, 2011-ben kb. 100 perc volt) Ez talán betudható annak, hogy most 3 évig fognak egyfolytában turnézni, és – ahogy néztem –, szinte ugyanazt játsszák minden este. Gondolom, már nagyon nekik sem érdekük koncertenként 2 óra 20 perceket játszani – talán nem is bírnák, de ez teljesen rendben van így, csak a rajongó olyan állat, aki mindig elégedetlen.
Még pár szó a zenészekről. Hiába vannak hárman is 60 felett, ez nem látszik. Meine-ről felesleges akármit is mondani, még mindig remek formában van (jó-jó, közelről azért látszik a kor, de a színpadon ebből semmit sem vesz észre az ember). Schenker egyszerűen örökifjú. Nem tudom, szed-e valamit, de igen jó kondiban van. Az egész koncerten rohangált össze-vissza, 10 km-t tuti, hogy lefutott és hozta a rá jellemző bólogatós játékot is. Jabs is mászkált ide-oda, annyit talán nem futkosott mint társa, de ő is jókedvűen játszotta végig a koncertet. Paweł Mąciwoda nagyrészt a dob előtt kóborolt, néha előrejött ő is, de gyanítom, a vokálozás miatt maradt többségében hátul. Kottak pedig… A faszi hülye! Kevés dobos van, aki ilyen show-t képes csinálni, és ilyen precízen üt. Mellesleg a szólólemezei is jók, érdemes meghallgatni őket! (Bár ott énekel és gitározik.)
És akkor most vissza a koncert végéhez. Úgy döntöttünk, rohamtempóban visszamegyünk a szállodához, hátha ismét szerencsénk lesz. Kb. 10 perc alatt kiértünk az arénából, újabb 15 perc múlva pedig már a szálloda előtt találtuk magunkat, ahol hárman álltak, és megtudtuk, hogy 5 perce értek vissza a zenészek, akik nem voltak épp jó kedvükben, látszott rajtuk a fáradtság. (Nem jellemző, hogy ilyen hamar visszaérnek a szállodába, ezek szerin ez egy új rekord volt…) Még vártunk 20 percet, aztán elindultunk haza gyalog az Andrássy úton. Elaludni nehezen sikerült, pedig fáradtak voltunk, azt is tudtam, hogy nem lesz sokáig alvás, mert vagyunk annyira hülyék, hogy reggel ismét kimenjünk a szálloda elé, ha már megtudtam, hogy mikor indulnak tovább. Így hát reggel 7-kor kelés, összepakolás, reggeli, aztán fél 9kor már a Deák téren találtuk magunkat. A szállodánál nem álltunk be az ajtóhoz, hanem kicsit odébb egy padnál várakoztunk. Közben jöttek az előző napról ismerősök, és ismeretlenek is (akik most már szintén ismerősök), így azért gyorsabban telt az idő. A tipp, hogy valóban 11-kor mennek el, bejött. Először Pawel jött ki, aláírta a jegyet, plusz készült még egy fotó is, megkérdezte, milyen volt a koncert, mondtuk hogy nagyon jó, és jó lenne, ha jönnének még. A vicces az volt, hogy amikor kijött, nem várta autó, nem tudott hová beszállni, ezért nemsokára visszament. Nem sokkal utána egyszerre jött ki Pawel, Meine, Kottak, Schenker. Meine-t sikerült megcsípni, ő is aláírta a jegyet és végre egy rendes fotó is készült. Utóbbi kettőt, most esélytelen lett volna odaráncigálni, nagy volt a rohanás, Kottakon ráadásul látszott is, hogy atom másnapos. Jabs azonban nem jött. Az egyik személyzetis, akivel előző nap beszéltünk, azt mondta, visszamegy, megkérdezi jön-e. Nem jártunk sikerrel, mint később kiderült, valószínűleg a garázson keresztül távozott a feleségével. Állítólag családi gondjaik vannak, ezért nem tűnt a két napban túl felhőtlennek. Bár ahogy hallottam, két éve is eléggé eröltetett mosollyal állt csak be a fényképező elé. Mindegy, azért így is sokkal többet sikerült elérni, mint hittem. Ahhoz képest, hogy „csak” koncertre indultam, kétszer is sikerült „összefutnom” a zenekarral. Sokan őrültnek hisznek emiatt, de ez nem igazán tud érdekelni, én elmondhatom, hogy ilyen is megtörtént velem.
Már tényleg csak a „jól megérdemelt” 3 és fél órás vonaton zötykölődés maradt vissza (amiből – miért is ne alapon – 4 óra lett), hogy hazaérjek és ledőlhessek ezután az őrült két nap után. Mindent összevetve örültem, hogy ismét eljutottam egy koncertjükre, és nagyon sajnálom, hogy többet nem fognak már Magyarországon koncertezni. Bár azért reménykedem, hátha mégis…
Végszóként a Rudolf Schenker pengetőjén álló szöveggel zárom soraimat:
„Rock Your Life!”
