A zalagerszegi Color Arts Fesztiválnak valójában már régóta a Láthatatlanon lett volna a helye. Nem csak azért, mert hozzánk közel zajlik, hanem mert hozzá hasonlóan működőképes és eredeti összművészeti akció ritkán ér el vidéki városba Magyarországon. Ezért bárki számára, aki fogékony az ilyesmire, kikerülhetetlen – legyen akár szervező, akár látogató, akár amatőr, vagy hivatásos művész…
A Color Arts-ot a ZaZeE (Zalaegerszegi Zenész Egyesület) és sok önkéntes segítő hívta életre még 2006-ban, az eredeti koncepció hívókifejezései a gyár- és kultúra-újrahasznosítás voltak, ugyanis az első fesztiválokat a Color nevű textilüzem bezárt gyárcsarnokában rendezték. Az elgondolás az volt, hogy “leépülésben lehet a legjobban építkezni”, a kultúra egy olyan labirintusát álmodták meg, amiben el lehet ugyan veszni, mégis minden út járható, de végcélja nincs az útnak, mert a folyamatos mozgás, keresés, alakváltozás adja a lényeget.
Idén szeptember környékén dőlt el, hogy az 5. Color helyszíne az egykori zalaeerszegi HEMO lesz, a technikai munkálatokat kevesebb mint egy hónap alatt végezték el. A rendezvény ismerős pálcikaember-arculata már messziről kiabál ahogy az Ady utca sarkához érünk, az épület egyik kapualja alatt pedig krétafelirat jelzi, hogy megtaláltuk a labirintus bejáratát.
Magunknak dolgozunk
A becsekkolás után Wettstein Tamás (Praha – ének, gitár), az egyik szervező adja át a szóbeli útikönyvet a kalandhoz, azonnal kézen fog minket és megmutatja a személyes kedvenceit. Miközben szedjük a lépcsőfokokat, a Szabad pARTosok nyomai már látszanak a falakon mindenütt. Ők azok, akik specializáltan elhagyott épületek falaira készítenek nagyméretű graffitiket, miközben különbejáratú szelektoruk ízléses zenei válogatása duruzsol. Az alkotásba egyébként idén is bárki beszállhatott, az elképzelhető összes pozícióban feltűnő pálcikaemberek mellett az “F”-betűvel jelölt németjuhászkutya-stencil volt az idei sláger. Az egyik frontfal sarkáról pink harckocsi indul, szemben vele egy forradalmárnak tűnő alak kiáltja bele a nagyvilágba: Magunkért dolgozunk! A falak a happening teljes ideje alatt folyamatosan változnak, az előző évi fesztiváloknak is hálás fotótémái voltak az “ilyen volt, ilyen lett” típusú fényképek.
Energiát kérek
Az épület első emeletén óriási tükör tágítja a teret közvetlenül a kocsmapult és a koncertterem között. Innen régi munkavédelmi plakátok és nemzetiszínű szalagok (a kiállításnyitón vágta át őket a közönség lépcsőfokonként) szegélyezik az utat a második szintre, ahol vezetőnk először a teleportot mutatja meg. A fekete fóliával kibélelt kisméretű szobában egy lábcinállvány áll, a cintányéron “Energiát kérek” (Beszédes minden sor a Coloron!) felirattal. Ha a nézelődő rálép a pedáljára, futurisztikus hanghatások közepette egy rejtett kamera élőképet sugároz róla a földszinten elhelyezett teleport vevőállomására, és viszont.
Hol kezdődik? Hol ér véget?
A folyosón nyuszikkal díszített retro kávéőrlő, a falakon régi figyelmeztető- és tiltótáblák, katonai emlékérmek viaszmásai. A folyosó, közti tér. Innen nyílnak a szobák, ahány szoba, annyi installáció, vagy fotó és képzőművészeti tárlat. A folyosón elhelyezett tárgyak a közti térben is megtartják az észleléshez szükséges jótékony feszültséget. Lehetetlen meghatározni, hol ér véget a helyszín és hol kezdődik az installáció. Ebben az állandó éberségi állapotában a szemlélődő olyan részleteket vesz észre, amelyek mellett normális esetben elmenne. A mennyezeten kígyózó fűtéscsövek mintákat adnak ki, a vakolat is mintha az aranymetszés szabályai szerint omlana. Az egyik szoba (Gyerák Petra installációja) otthonjellegű. Mécsesek úsznak a vízcsapban, az asztalon sör, üdítő és sütemény. A látogató feszültségét tovább mélyíti a kétség: meg lehet kóstolni? Válasz nincs. A szobák nem kiállítási tárgyak. Folyton változó élőlények, amelyeket tovább alakít a fesztiválozó is, része lesz az alkotásnak, változtat akkor is, ha beleharap a süteménybe, akkor is ha nem.
Monok Balázs festékes szobája ugyanezt mondja. A fehérfalú szobában minden fehér, fehér polcokon fehér szerszámok, fehér dobozok, a szoba közepén rengeteg fehér szék egymásra dúcolva. Körbejárható, megérinthető. Fél óra sem telik el, és a szobában valami megváltozik. Festék ömlött a padlóra, a látogatók pedig cipőjük talpán viszik szét az egész második emeleten.
Az idő felbomlik
Egy harmadik szobában fonalgombolyagokkal hálózott szék, telefonzsinórokkal beszőtt fűtőtest, a falakon grafikák, festmények. Az egyik polcon vendégkönyv. A tárgyak, a hétköznapi tárgyak ereje vonja ki ezeket a szobákat az általunk megszokott dimenziókból. A vendégkönyvben 1982-ből datált vélemények egy kiállításról, egy másikről ‘83-ból és így tovább. Az idő megszűnik viselni a profán gondolkozásunkhoz olyannyira szükséges biztonságos ruháját. Bármikor, bárhol lehetünk, a tárgyak bármit megtehetnek velünk.
Amatőr és profi egymás mellett
Pipetták gyűjtőnéven válogattak a szervezők kortárs fotográfiai alkotásokból. A lehető “legcolorosabb” módon tálalják ezeket is, a lenyűgöző, profi alkotások remekül megférnek az amatőrrel, nem hogy kioltanák, kölcsönösen erősítik egymást. A fotók témái a tárgyfotóktól a szociofotókon keresztül egészen a természetfotókig nyúlnak, itt is teljes a jótékony eklektika. Mario Topic felvételei a 106 éves cigányasszonyról, vagy a szocreál élelmiszerboltokról éppúgy hatnak, mint a bárányszemek az akolból egy másik fotón.
…nincs tökéletes helyzet, helyzetek vannak…
A moziban a göcseji filmszemle darabjai pörögnek folyamatosan, a színházteremben Ciklus címmel zajlik szuggesztív audiovizuális táncperformansz. Sokan vannak, sok az érdkelődő. A helyi Bibop Café bluesos, jazzes koncertje épp végetért a koncertteremben, egy kis csúszás is összejött (Bár, mint tudjuk, az idő itt nem a szokásos módon működik.), a legtöbben valószínúleg már a Bin-Jipet várják Harcsa Veronikával, az átszerelés közben Mészáros Gábor verses-szekrényéhez lépek és egy haikuján akad meg a szemem:
“Nincsen haiku, nincs tökéletes helyzet, helyzetek vannak.” – bólintok, nincs is ehhez hozzáfűznivalóm. Ez a fesztivál lényege.
Itt mindenki csinál valamit
A Color Arts “szellem”kastélyszerű bolyongás a szó legszorosabb értelmében. Olyan intenzív hatásokat képes elérni a szellem, az esztétikum kreatív befogadásának szintjén, ami egyedülálló. Bár az elcsípett beszélgetésfoszlányok, félmondatok alapján többen hasonlítják a fesztivál atmoszféráját fővárosi kultszínterekhez, nem szabad elfelejteni, hogy nem importról van szó! A Color Arts Zalaegerszegen született, helyi szellemi erőből és aktivitásból. Az egyesület munkája előtt többedszerre is fejet kell hajtanom. Ahogy a Color helyszínei között sétálgatva feltűnt, akármerre megyek, itt mindenki csinál valamit!
Külön köszönet a Color Arts stábjának, hogy vendégül látták a Láthatatlan Sárvárt!
A Color Arts Fesztivál 2010. első napján készült galériánk »
Üres házakban lopakodó lelkek – a Vaskarika.hu cikke »
A Color Arts 2010. honlapja a teljes programmal »
