Gondolkodtam, de semmi célravezetõbb bevezetés nem jutott eszembe az album kapcsán, minthogy idézzek a Kaukázushonlapjáról egy definíciót, mely szerint:
„PRAGMATIZMUS –
Amerikai eredetû filozófia, mely nem gondolható el európai gyökerei (pl. Kant) nélkül. Alapítói a tizenkilencedik század gazdaságilag fellendülõ és erõsödõ Amerikájának gondolkodói voltak, akik úgy vélték, az emberiség nagy eszméi és gondolatai „igazságát” és „helyességét” a gyakorlat, a mindennapi élet, a cselekvések és az eredmények tesztelik. Tekintve, hogy a filozófia és a tudományok a „valóság” összefüggéseit kutatják, egy gondolat vagy elmélet nem lehet „igaz”, ha nem mûködik a gyakorlatban, ha a ráépülõ cselekvés nem sikeres a gondolatokon kívüli „valóságban”. Az elmélet jelentése azonos gyakorlati következményeivel. Pragmatikus filozófusok azon szakadék áthidalására törekszenek, ami a filozófia története során a megismerés és cselekvés, azaz egyfelõl a metafizika és az ismeretelmélet és másfelõl az etika közt tátongott. A pragmatikus gondolkodás középpontjában az „igaz” és a „jó” fogalmának összekapcsolása áll, azáltal, hogy a megismerést cselekvésként fogják föl.”
Kényelmes, ballagós ütemmel indul az Amerika nem hazudik, és az elsõ percekben már fel is szívódik bennem a hatóanyaga és hirtelen már én sem a vasútállomás felé tartok hogy a 16:07-est elérjem. Rám telepszik az a keserédes mélabú…, az a fajta ragadós hangulat, amilyet ismerünk a ’80-as évek magyar filmjeibõl is, az az ismerõs, félalvások utáni, félig nyitott vagy félig ki sem nyitott szemeken keresztül épp csak beszivárgott valóság- vagy félvalóságvilág.
Úgy nyikorog ebben a tempóban ez az elsõ dal (teszkó), mint egy régi szállítószalag, aztán amikor a mandolinszerûen pengetett gitár megtermékenyíti a nyikorgást valami emberien szánnivalóval, valami már majdnem könnyszerû anyaggal, amirõl persze újra kiderül hogy mégsem könny az, csak gépolaj, akkor a nászból megszületik Füredi Tibor, 38 éves teszkó árumozgató-menedzser, aki fejlõdési és elõrelépési lehetõséget és nagy perspektívát lát a munkahelyén.
Jó, hogy nem kiszámítható igazán még most sem a Kaukázus. Szerencsére nem csattogó, felszólítómódú sorok egymásutánja az album, nem közhely-aktivisták szólamainak gyûjteménye. Szerencsére a „gyalogos ember=tudatos ember”-féle szövegrészek is olyan szeretetreméltóan kedvesen hatnak hogy nálam újszerû értelmet nyernek. A tudatosság kérdésköre amúgy itt van majdnem minden dal gyújtópontjában, az „élek vagy vegetálok” gondolat nem csak a Tunéziában jön elõ, mint ahogy a valódiság kérdése sem. Többnyire úgy tûnik, meditatív kontempláció fûzi össze a csapongó képeket, de ezek mégis nagyon is tudatosak, nagyon is kifelé, nagyon is nekem szólnak és nem zárnak ki és nem zárnak magamba sem.
Elõjön persze a fogyasztásra hergelt társadalommodell ironizált kritikája, de ennél néha úgy néz ki többrõl is van szó: amikor az anyag, a test esendõsége kerül szóba, bevillan nekem még Sziddhárta herceg képe is. De szó sincs mesterkélt filozófiákról, épp ez a szövegek fõ erénye, az elsõ betûtõl az utolsóig tisztán kiérezhetõen hitelesek és organikus egészek a zenével. De olyan vékony hajszálon egyensúlyozva, hogy egy pillanattal azelõtt, amikor már épp túl soknak érezném a szöveget, jön egy feloldójel valami okosságos zenei megoldás formájában.
Itt jön az hogy zenei oldalról közelítve is kiforrottnak találom a lemezt. Mindenki, aki fogott már hangszert a kezébe, ismeri azt az érzést, amikor idegen zenét hallgatva ráismer saját még el nem játszott, meg nem született ötleteire. Az Amerika nem hazudik nálam tele van ilyenekkel. Nagyon nagy dolog ha valaki mer egyszerû lenni, még nagyobb, ha tud is egyszerû lenni. Igazán eltalált hangzások, igazán ízléses kísérõelektronika, néhol igazán okos effektek, sok-sok levegõs rész, arányos dinamikai hangsúlyok játszanak. És finom, érzékenyen használt egyensúly, ami hol csak egy leheletnyivel, hol többel a zeneiség fölé emeli a szövegvilágot. A dalok többsége lehúz…, ahol válaszút van, lefelé mutatnak. A szerkezetükben is több van mintsem a verze/refrén/szólórészek kombinációi. Kicsit a Kaukázus honlapjára emlékeztetnek (www.kaukazus.hu): tartalmat hordoznak és a tartalomhoz vezetõ út megtalálásának a lehetõségét, de az aktus a hallgatóé.
A lemez 11 száma a maga módján mindezek mellett változatos, még egy reggae ütemû dal is ráfért (51 csillag) és vannak laza pillanatok is, poénok is. A többi 10-tõl rövidségével is elkülönülõ Rézcsõ mindenesetre az én személyes csúcspontom a korongon. Annyira, hogy felesleges is kommentálni, mint ahogy egy filmnézés közben becsusszant könnyezés élményét sem szabad megkísérelni visszaadni a sztori felvázolásával.
Szóval jó lemez lett ez. Megállja a helyét önmagában is, nem kell hozzá mélyen ismerni a zenekar sajátos elveit, például hogy elõzõ albumukat 0,- Ft-ért lehetett rendelni online terjesztõknél, vagy hogy az Amerika nem hazudik-ot is ajándékba adják a belépõjegy mellé a MU Színházban tartandó koncerten. A Kaukázus azon bandák egyike, akik olyan hiányt pótolnak a magyar könnyûzenében, amit nem lehet igazán nevén nevezni. Nem egy másutt már honos mûfaj importjáról van szó, hanem arról hogy ez a zenekar megteremtette magát azzal hogy sajátságosan hiteles. Olyan értékes és figyelemreméltó módon az, mint ahogy a sokszor emlegetett ’80-as évek legendái voltak, vagy amennyire a többi rejtõzködõ amatõr zenekar, akik nem vállalták magukra azt a szép feladatot hogy egy-egy népszerû hangzás, egy-egy népszerû mûfaj kölcsönvett stílusjegyeinek hátán lovagoljanak fel a sugárzási listák élére. A Nyáréj Fesztiválon már játszottak nálunk, 2007 tavaszára ismét tervezett vendégeink.
