Horváth János festőművész „A park” című kiállítását ajánlotta a megnyitóra összesereglett érdeklődők figyelmébe Kondor János, a Nádasdy-vár Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója szeptember 4-én, szerdán délután. Ahogy Kondor János fogalmazott, a megnyitóhoz két szobrászművész segítségét vette igénybe:
Egyikük, Borsos Miklós – sajnos már nem lehet közöttünk. Fiatal éveiben nyakába vette Európát, gyalogosan bejárta Itáliát, Franciaországot, majd miután megállapodott, feleségével kertet hoztak létre, s végül itt talált inspirációra. 1978-ban a kertje növényzete ihlette a Tihanyi Múzeumban nyílt „A kert” című kiállítását, amelynek katalógusához írt előszó nagyonis idevágó:
„Régi mondás művészkörökben, hogy mikor a festő fiatal, kilométereket gyalogol, eszközeivel fölpakolva, témát keresve. Magam is végigjártam e kilométereket, és nagyon sokszor, hazatérve, a kapu mellett volt a téma, ami megfogott. Miért kellenek évtizedek ahhoz, hogy a művész észrevegye azt, ami az orra előtt van? Ez éppen olyan rejtély – és nincsen rá válasz – mint az életben adódó oly’ sok minden, amiről csak hosszú idő múltán látjuk, hogy fölösleges volt. De fölösleges volt-e? Vajon nem a sok tévelygés, haszon nélkül valónak tűnő energiapocsékolás, vándorlások, kíváncsiságok kielégítése kell-e ahhoz, hogy végül a legkisebb jelenségben is észrevegyük a nagyot? Hogy látásunk, képzeletünk be tudja tölteni a semmiségeket, köznapiakat, vagy az annak látszó dolgokat? A környezet kétségtelenül befolyásolja a művészt. Az, hogy mi veszi körül: az ablakán egy tűzfal hulló vakolatát látja-e – vagy a tengert. És alakítja gondolat- és lelkivilágát, látványélményeit.”
Másikuk: Németh Mihály, Sárvár köztiszteletben álló szobrásza, a város díszpolgára. Gyengélkedése miatt sajnos nem tudta vállalni, hogy a kiállítást személyesen nyissa meg, de elküldte szívhez szóló gondolatait, amelyeket Kondor János tolmácsolt:
„Néhány bővített mondat
Egyik kezemen is meg tudom számolni, hogy abban a hat évtizedben, amit az összekuszált művészeti közélet árnyékában eltölthettem, hány emberrel voltam képes e felemelő témakörben maradéktalanul szót érteni. Ez az „adottságom” egyfajta védekezés is, amelyet az elterjedt művészi szabadosság váltott ki belőlem.
Horváth Jánossal azonban a közös „alma mater” óta már fél szavakból is átláttuk azokat az álproblémákat, amelyeket a mai felgyorsult világban sokan nem tudnak vagy nem is akarnak átlépni.
A megoldás talán a legyszerűbb, tiszta, evidens tőmondatoknak a befogadásában rejlik. Ebből az alapállásból fejlődő művészet ellenállóbb a sablonos megoldásokkal szemben. Ha valakinek jólesik ha rajzol, fest, farag vagy mintáz, az nem sokat törődik a sokszor zsákutcába vezető ösvények felderítésével. Horváth János e kiállítása azt bizonyítja, hogy közvetlen közelünkben is bőven van művészet, csak meg kell azt keresni. A művész, ha tudja hogy mit keres, bármilyen bonyolult és gyorsan változó is a világ, azt meg is találja. Már régóta szeretem Horváth János képeit, mert a festékgyárak rafinált színeit a palettáján, pannon szemünkhöz igazítja. A színek ismerősek, élményekhez, emberekhez kapcsolódnak, így a színek mögé láthatunk, mert ott vannak elmentve a festő igazi közlendői.
Íme néhány kép: – Álmos, poros kertek alján, vadon nőtt görbe, satnya szilvafák között, ott lapul a megfoghatatlan ünnepi csend, amelyet mindig tetten értem, ha megláttam a festő érett, koraőszi zöldjeit. – Öreg, fáradt kezek mögött, a félig eltakart arcokon látni a napi gondot, az elviselt gyászt, a kevés, elvásott örömök fanyar maradékát. – Rozsdás, őszi hegyoldal mögé lement a nap, ahol még befesti az eget, arra van nyugat, és ott is vergődnek az emberek a pénz és az Isten törvényei között. – A hó behordta a falu szélét, csak egy rossz kerítés karói látszanak, rajtuk lóg egy darab drótsövény, amit valamikor valaki rászegezett, és a festő az ecsetje végével rákarcolta azt a kevés fényt, ami ebben a sivár, koraesti szürkeségben is, még megcsillant. – Ezek a képek már régóta az én lakásomat díszítik, így e rövid leírásukat talán az évek munkálták ki bennem.
Az itt látható kiállítás egy év termése, és pasztellkrétával készült. Ezeken a képeken nincs egy árva szálkás fűcsomó, egy hóval lepett száraz ág görbéje vagy egy gubbasztó szénakazal, ami nem Horváth János élményeinek gazdag tárházából sarjadt volna elő. A festő macskájával kinézett az ablakon, és ismét találkozott a szépség gondjával, a fák között megbújó szombathelyi házak pasztellszíneivel, és ezt a nem mindennapi ajándékot elhozta nekünk. – Köszönjük János. N. M.”
A kiállítás 2013. október 1-ig tekinthető meg a vár Folyosó Galériáján, naponta: 10–18 óráig.
