A későn érkező, metsző, téli hideg ellenére szép számmal gyűltek össze a művészetbarátok Balogh Ervin festőművész kiállításának megnyitójára a sárvári Nádasdy-vár Galeria Arcis kiállítótermében.
Kondor János, a kiállítás szervezője, a sárvári művelődési központ igazgatója Balogh Ervint a mai kortárs képzőművészet idősebb generációjának egyik egyéni hangú, vezető mestereként köszöntötte a megnyitón, akinek képi világa senkiével össze nem téveszthető. A képzőművészet barátainak nagy büszkeség, hogy március 4-ig Sárváron látható az idős művész kollázssorozata, amely a magyar művészettörténetben egyedülállónak számít.
Szepes Hédi művészettörténész megnyitóbeszédében elmondta, nem első alkalommal nyit meg kiállítást a sárvári galériában, és egyben gratulált a rendezéshez, a kiállítási koncepcióhoz. Vannak emberek, akik látszatra sohasem, de belül folyton változnak, ilyen Balogh Ervin is, akit Szepes Hédi 1978-ban ismert meg. A művész 80. születésnapjára rendezett kiállítást szemlélve kerültek a figyelem középpontjába azok a kollázsok, amelyek a sárvári kiállítás gerincei. Az eredeti koncepció szerint csak a kollázsait, és a kollázsokról készült festményeit hozták volna el Sárvárra, de Szepes Hédi ragaszkodott a balatoni képekhez is, mert Ervin és a Balaton elválaszthatatlanok.
A kollázs a szabad asszociáció művészete, ahol szabad a komponálási módszer, a képépítési mechanizmus, a logika és a dinamika látszólag szabályok nélkül működik. A motívumok helyét maga az asszociáció határozza meg. A belső összefüggések törvényként irányítják formai, tartalmi elhelyezkedését. Azt, hogy a kollázs játék, Szepes Hédi nem tudja elfogadni. Balogh Ervin kollázsai játszanak ugyan, de nagyon komolyan. Tudatosan, a belső törvényeknek engedelmeskedve fejezik ki mondandóját. Nagyon érdekes, hogy a magyar művészettörténetben a kollázst nem igazán tartották “komoly” műfajnak, pedig a XX. század eleji avantgard magatartás egyik tipikus szülöttje. A kollázs fő vonása valamilyen anyag beemelése a műbe. Lehetne sorolni, hogy ki, milyen módszerrel dolgozik, Ervinnél a lényeg az, hogy a papírra mindig papírkivágást tesz, nem applikál a műbe idegen anyagokat. A kollázsa a más világokból áthozott töredékeket asszimilálja. ‘56-tól készít kollázsokat, Magyarországon körülbelül a ‘20-as évektől kezdve készítenek ilyen műveket (Kassák Lajos, Bortnyik Sándor, a ‘80-as években Sárváron, a galériában is kiállító Bálint Endre, vagy Farkas István munkáinak köszönhetően.).
Tradicionális értelemben vettek Balogh Ervin kollázsai, aki a klasszikus modernizmus hagyományaihoz fordul, élményeit, benyomásait a festészet nyelvére fordítja le. Nem az egyes formák közvetlen leképezése a cél, hanem a színek és formák egységesítő elemeinek a hangsúlyossá tétele. Leginkább ahhoz a költőhöz hasonlít, aki kötött versformát választva, az adott műfaj korlátai szerint alkot. Ervin művészete öntörvényű, és – ahogy a kiállítás nézői is láthatják – teljesen ösztönös. Távol áll minden teoretikus spekulációtól. Néhány kollázs rendkívül egyszerű felépítésű, vizuálisan puritán – esetükben is úgy dolgozik, ahogy érzései, gondolatai diktálják. Emellett akad egy jóadag határeset, ellentmondás és önenellentmondás – mindennek az idézése, és idézőjelbe tevése. Balogh Ervin hitelesen tud szentimentális is lenni – szembetűnőek a mozgás és a mozdulatlanság. A mozdulatot, az emberi test mozgását a történelem évszázadain keresztül csak áttételesen tudjuk tanulmányozni rajzolt, festett, vagy agyagba gyúrt ábrázolások alapján. Ervin kollázsaiban a mozdulatokat nekünk, befogadóknak kell a jelzésekből kikövetkeztetnünk, de a mozdulat törvényei az évszázadok során lényegesen nem változtak, így az ő kollázsaiban sem. Minden művében keresi az egyensúly és az ingatagság – a tömeg és a rajzos vonal – a mozgás és a nyugalom közötti átmeneteket. Minden kollázsa rögzít valamit – ha jól, akkor már hangot hallatt, beszél, mozdul. Nem lehet érzéketlenül elmenni melletük.
Figurális kompozíciói valamilyen rejtett, de azonosíthatatlan történeteket, titokzatosságot sejtetnek – az önismétléssel szemben nála minden opus a saját terhét hordozza, és felel önmagáért. Ervin kitárulkozik a néző előtt – betekinthetünk belső világába, abba a határtalan nyugodtságú belső világba, ahol a kis történések regénnyé nőnek.
A képeiben a színek és az ecsetvonások a fény áradásának keretet szabnak… a balatoni képein, és a kollázsokról készült képein is nem egymásnak feleselnek a színek, hanem egymásba úszva hoznak létre harmóniát. A festmények kompozíciója, a forma festői megjelenítése a színek alkalmazásában, elsősorban a mondanivalóban kiváló. Sok elmondanivalója van a művésznek a világról és szűkebb környezetéről – önmagáról és talán rólunk is. A képeken folyamatosan beszél – úgy, mint azok az emberek, akik érdemesnek tartják a környezetüket arra, hogy emberi szót váltsanak velük.
Balogh Ervin olyan művész, aki belső parancsainak, késztetéseinek kényszerére alakítja alkotásait. Leggazdagabb forrása az az élményanyag, amelyet őriz. A látott, vagy látni vélt jelenetek, emlékképek, az olvasott könyv megelevenedett eseményei, elképzelt, tűnékeny alakjai, figurái. Balogh Ervin, nem “ábrázol” a szó köznapi értelmében, hanem látomás, gondolatait, érzéseit vetíti elénk, ő az, aki képes megőrizni önmagában a változás, a változtatás képességét újjászületéseivel időt és életet nyert, és másokat is megújhodásra késztet.
Balogh Ervin kiállítása a könyvtár nyitvatartási idejében látható a Galeria Arcisban március 4-ig.
