Tizenkettő, egy tucat – tartja a mondás. Idén tizenkettedik alkalommal rendezték meg a már hagyományossá vált Vármeetinget is Sárváron, a Nádasdy-várban. Amikor nyilvánossá vált a program, örömmel konstatáltam, hogy jelentős változás állt be a fellépők névsorában. Szerepet kaptak olyan együttesek is, akik még soha nem adtak koncertet Sárváron. Szófecsérlés helyett azonban lássuk, mi is került terítékre!
A pénteket A Nyughatatlan nyitotta, akik az első nap legnagyobb meglepetését okozták számomra. Zenéjük nagyrészt Johnny Cash számaira épül, de előkerült néhány másik átirat countrys, rock ‘n’ rollos köntösbe bújtatva (Highway To Hell, Tainted Love), és saját dalok is szerepeltek a műsorban. A hat főből (és néha plusz két vendégzenészből) álló zenekar előadásmódja és hitelessége mondhatni, mindenki tetszését elnyerte, akivel csak beszéltem. Programjuk alatt még nem volt tömeg a színpad előtt, de ezt nyugodtan írjuk a korai kezdés számlájára, a többség ilyenkor még vagy pakol, vagy a sörsátorból kíséri figyelemmel a koncertet.
Következőnek a Paddy and The Rats lépett a deszkákra. Ezek a srácok valamit nagyon tudhatnak, ugyanis tavalyhoz képest sokkal többen tombolták végig a koncertjüket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zenekart még sosem láttam ilyen őrült módon pörögni, nem csak a közönséget táncoltatták meg, saját maguk is végigropták a a koncertet. Ha tavaly még azt mondtuk róluk, hogy ígéretesek, akkor most már nyugodtan kijelenthetjük, hogy abszolút feljebb léptek: kialakult egy stabil rajongótáboruk.
Mire este tízkor a Tankcsapda elkezdte műsorát, a várra kitehették volna a „Megtelt” táblát, annyian lettek. „A 3 grácia” koncertjét ismét kíváncsiskodva vártam, mivel az utóbbi hónapokban rendre negatív kritikák láttak napvilágot velük kapcsolatban, de erre ismét sikerült rácáfolniuk Lukácséknak. Koncertjük alatt a közönség együtt lélegzett velük, lehetett szó a régi klasszikerekről, vagy az újabbkori slágerekről. A tavaly megjelent új lemezről is nyomtak 4–5 dalt, és ahogy telik az idő a lemezmegjelenés óta, látszik, hogy mára már ezek a szerzemények is széles körben ismertté váltak. Persze lehet vitatkozni, hogy miért nem játszották ezt vagy azt, de egy ekkora diszkográfiával rendelkező csapatnál mindigis a dalválasztás a leghálátlanabb feladat. (Bár tegyük hozzá, szerencsére évről-évre sikerül annyit frissíteniük a setlisten, hogy az ne forduljon át unalmasba…) Mindent összevetve, ismét egy pörgős, felszabadult koncertet adtak, reméljük, jövőre is folytatódik ez a tendencia.
Az első nap zárása ismételten a Blues Company-nak jutott. Kissé megürült a várudvar, de még így is szépszámmal maradt publikum, hogy együtt zengje az olyan örökérvényű „slágereket” a zenekarral, mint a Kispirics, Magyar égen magyar Isten, Lőre és atöbbi. A zenekar kitett magáért, ugyanis szinte percre pontosan két órát játszottak, az első ráadás után is zengett egy jódarabig a „Vissza, vissza” kórus.
A szombatot (nagyon)kora délután a streetfighter bemutató és a felvonulás indította útjára, a várban a koncertek szintúgy hat órakor kezdődtek. Apró adalék, hogy a két napon ismét Tóth Roland volt a konferanszié, és jelen volt kézműves termékeivel Ambrus Attila, az egykori „Viszkis” rabló is. A második napot Ganxsta Zolee és a Kartel nyitotta. Felmerülhetne a kérdés, mit keres egy rapzenekar egy motoros találkozón. De! Aki kicsit is ismeri a tagok zenei előéletét, vagy látta már koncertjüket, az tudja, hogy 100%-osan élő a megszólalásuk. Ez a Fényes Ösvény nevű kísérőzenekarnak köszönhető, akik valami irgalmatlan szándot pakoltak a dalok alá, ha kell metálos vagy épp funkys alapot adva. Koncertjük tökéletes indításnak bizonyult, megadták az este alaphangulatát, én szívesen vennék tőlük egy jövő évi koncertet is.
A Vármeeting elképzelhetetlen Lord nélkül. Talán ez az a magyar zenekar, amelynek a koncertjéhez a legtöbbször volt szerencsém és őszintén megmondom, ennek köszönhetően már kissé alábbhagyott a lelkesedésem. Most is hozták a szokásos profi és közvetlen formájukat, fogást nem lehetett találni rajtuk, és minden tiszteletem Pohl Mihályé, hogy még milliomodjára is képes ugyanolyan beleéléssel énekelni a Vándort vagy épp az Itthon vagy otthont a közönség hathatós segítségével kísérve.
Első ízben játszott a Vármeetingen az Ossian, akik nem bízták a véletlenre. Az újabb albumaik valahogy elmentek mellettem, itt azonban 90%-ban a klasszikusokra épült a műsoruk, én pedig visszamentem 10 évet az időben, és újra 14-nek éreztem magam. Az olyan dalokat, mint az Acélszív, Ítéletnap, Nincs menekvés jól esett újra hallani évek távlatából is. Persze szemezgettek újabb darabokat is, előkerült egy instrumentális tétel is, mégpedig Brahms – V. magyar tánc című művének átirata. Új dobosuk, a szemtelenül fiatal Kálozi Gergely abszolút jó választásnak bizonyult, játéka (ahogy a többieké is) rendkívül meggyőző volt.
A fesztivál záróakkordját a szombathelyi A.V.D jelentette, akik hát… Kissé furák voltak, valljuk be. Műsoruk gerincét saját számok alkották, amelyeknél végig megvolt az a bizonyos „hallottam már” érzésem. Ránézésre elég kaotikusnak tűntek, basszusgitárosuk végig a dob mellett ülve játszott, énekesük a Heath Ledger által mára legendássá lett Joker arcfestésben feszített végig, és a színpadon helyet kapott egy szintetizátor is, amely nagyrészt üresen álldogált, csak néha használták aláfestésnek. Koncertjük végére elővettek pár feldolgozást is (Depresszió, Rómeó vérzik), ezekkel valamennyire sikerült is beindítani a még jelenlévőket. Mindent összevetve, az utóbbi évek egyik leghangulatosabb Vármeetingjén vagyunk túl, jövőre remélhetőleg folytatódik ez az ív, és újabb együttesek is szerepet vállalhatnak abban, hogy augusztus első hétvégéje mindig felejthetetlen emlékként maradjon meg mindenkiben.
