A Danubius Hotelben legutóbb Müller Péter előadásán jártunk. Akkor azt írtuk, utoljára a hotel szilveszteri rendezvényén telt meg ennyire csordultig a szálloda aulája. Most, Vujity Tvrtko estje után nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy legalább annyian (ha nem többen) voltak kíváncsiak a Pulitzer-emlékdíjas műsorvezető-riporter pokoli és angyali történeteire.
Ha visszaemlékszünk, annak idején a Friderikusz-show műsorát nézve gyakorolhatta először szélesebb nézőközönség Tvrtko nevének kiejtését, akiből azóta a magyar kereskedelmi média olyan kikerülhetetlen és emblematikus figurája lett, akit – ahogy mondani szokás – vagy gyűlölni, vagy szeretni lehet, nem ismerni nem igazán. A médiaszemélyiség előadására a Láthatatlan két munkatársa a lehető legnagyobb szenvtelenséggel és kíváncsisággal ült be, hiszen – töredelmesen bevalljuk –, a képernyő síkján kívülről még nem volt szerencsénk vele kapcsolatosan megalapozni az előítéleteinket, amelyeket magunkkal cipelhettünk volna az estre – de persze jobb is így!
Hogy Vujity Tvrtko – mint jelenség – mitől működik, már a másfélórás produkció első pár percében kiderült. A karakter finoman megmunkált, következetes, szimpatikus, anekdotáit pedig olyannyira közérthetően és nagy gyakorlattal beszéli a „nép nyelvén”, mintha csak egy cimboránk lódításait hallgatnánk a péntekesti sörözés közben. Biztos vagyok benne, hogy a nézőtérről senki számára nem okozott nagy meglepetést mindaz, ami elhangzott csütörtökön este a Danubius Hotelben. Tvrtko-ból nem vagyunk a legfelkészültebbek (könyvei közül teljes egészében még egyiket sem olvastuk, ellenben már többet ajándékoztuk), de az előadás fonalára felfűzött nyolc nagyobb témát – több-kevesebb részletességgel – mi magunk is ismertük tőle.
Nála a kulcs a tálalás…
A népmeseszerű történetszövés távoli világokról, csuda dolgokról, és persze, – ahogy a meséktől is várjuk – a morális tanulságok és a csattanók. Tvrtko remek dramaturgiával fűzte össze Toma András, az utolsó magyar hadifogoly történetét Axmann Ágnesével az etiópiai lepratelep világából, vagy az észak-koreai és a türkmenisztáni diktatúrák számunkra (szerencsére) komikus működését Kembe Sorel olimpiai (kamu)szerepléseivel. A mesélő előttünk állva, testközelből idézte fel az egyes kalandok megvalósításának ügyeskedéseit, a jó cél érdekében eleresztett füllentéseket, amikért persze senki nem neheztelne a bátor és találékony főhősre, aki (mint a legkisebb fiú) számos próbát kiáll, mire eléri célját. Ez a cél pedig (mint a Mátyás király mesékben az igazságos ítélet) nemes és naiv, de a szuggesztív előadásmódnak köszönhetően mégis el lehet hinni. Vitán felüli, hogy méltóbb példakép lehetne a köztévé műsorain csüngő nézők számára egy önzetlenül gyógyító orvos (Axmann Ágnes), egy 56 év hadifogságot túlélő magyar katona (Toma András), egy a világ legsanyarúbb pontjaira is segítséget juttató szervezet (Magyar Baptista Szeretetszolgálat), mint a (idézzük a nevükön nem nevezett celebhasonlatokat) naptárhős anya gyerekével, a vasárnap esti műsorában a feleségével perlekedő családfő, vagy a meztelen lantos.
És akkor még nem is beszéltünk a királylányról…
Pedig ahol szerencsét próbáló szegénylegény van, ott általában a királylány is előkerül. És elő is került Weisz Fanni személyében. Ő az a mosolygós, siket lány, aki fogyatékosságának béklyóit lerázva szépségkirálynővé, majd igazi civil hőssé vált, és aki nem éppen ideális gyerekkorának árnyképeit most hitében megerősödve könnyedén oszlatja szét saját fényével – ezt a hitet ráadásul sorstársainak ajánlva. Szintén népmesei történet. Tvrtko magával vitte Haitire, ahol nem csak szembesült a földrengés utáni elképesztő nyomorral, hanem küldetése is volt: az ottani lenézett fogyatékosoknak megmutatni és átadni a teljes élet lehetőségébe vetett hitet. Fanni páratlan kisugárzásával remek eleme és felerősítője Tvrtko „meséinek”. Ő az, akivel még a távoli világok milicistái és diplomatiái is azonnal fényképezkedni kezdenek, a fagyos hangulat egycsapásra oldódni kezd, elvarázsol mindenkit, mint a mesebeli madár a dalával.
„Hiszek az álmokban.”
Mondta Vujity Tvrtko a szállodabeli „mese” végefelé – és mi nem is tehettünk egyebet a profi módon felépített és leadott előadás hatására, mint hogy el is hittük, hogy így van. A tévéből megszokott megnyerő stílus egyébként az egész este során éberen kutatta a kapcsolódási pontokat a közönséggel. Kiszólások a fotósnak, a mobilját el nem némítónak, a szakállasnak (Türkmenisztánba tilos arcszőrzettel belépni.), aktuális és közvetlen utalások naprakész, mindenki által ismert belpolitikai hírekre már-már standup comedy-s modorban.
Tvrtko példaképeket szeretett volna elénk állítani. Hétköznapi hősökből lett példaképeket, akik egyes emberek közülünk, akikkel akár a piacon is találkozhatunk. Úgy gondoljuk, sikerült. Legalábbis, ha mi magunk is kishíján megkönnyeztük Weisz Fanni a helyszínen (a saját hangján, nem jelelve) elmondott szavait (amelyek valljuk be, azért nem voltak teljesen mentesek a hatásvadászattól), valami nagyon működött a pokoli és angyali történetekben. És mi a mese tanulsága? A frissen dedikált könyvvel a hónuk alatt hazafelé sétálva valószínűleg sokak levonták saját magukban – Tvrtko a találkozó elején feltett kérdését megválaszolva, ami így hangzott: „Te leszel erősebb a végén?”.
