A Simon, Júdás vásárhoz kapcsolódó hosszúhétvége bővelkedett programokban Sárváron. Míg a pénteki jamsessionön a könnyűzenén, szombaton a népzenén és néptáncon volt a hangsúly – bukovinai bált rendezett a Néptánckör.
Koraeste kezdődtek a programok Radák János néprajzkutató kitűnő előadásával. A bevezetőből megtudhattuk, hogy kapcsolata a bukovinai székelyek táncával azzal kezdődött, hogy felkérést kapott, próbáljon megtanítani néhány bukovinai táncot némafilmek alapján. Ekkor még csak színpadról és a szakirodalomból ismerte ezeket, saját táncélménye nem volt. Ebből a munkájából indult az a szerelem, ami hosszútávra ezekhez a táncokhoz kötötte, és a szó szoros értelmében vett szerelemmé vált, ugyanis felesége, Fekete Etelka is bukovinai székely (Bonyhád mellől Hidasról származik a családja.).
Ahogy a bál beharangozójában részletesen leírtuk, a bukovinai székelyek identitása az utóbbi néhány évszázadban alakult ki. Táncéletük egy olyan különleges világ, ahol a közösség, az együttlét olyannyira meghatározó, hogy szinte egyáltalán nem jellemző az egyénieskedés. A táncalkalmak tekintetében is speciális helyzetben voltak, ezek lehetősége meglehetősen szabályozott volt, az év nagyobbik fele tánctilalom alá esett a nagyböjt, vagy az adventi időszakok miatt, ilyenkor csak nem hivatalos (nappal tartott) táncokra volt lehetőség, ezekre is csak ünnepekkor. A táncokat egyébként legénytársaságok szervezték településrészenként és korosztályonként elkülönült rendszerben, a táncokat leggyakrabban a kicsimozsika (hegedű) mellett rézfúvósok (főleg trombita) kísérték.
A fennmaradt bukovinai táncok három fő rétegre bonthatók. Az első réteghez a régies világ táncai, párostáncok, férfitáncok tartoznak. A párostáncok többsége a felcsíki és a gyimesi táncokhoz áll legközelebb, de tartalmaz a rábaközi, Dél-alföldi figurákhoz hasonlatos ugrós elemeket is. Talán a legfontosabb említendő tánc a silladri, amely verbunkot, párostáncot, és körtáncfélét is magába foglal. Megőrződött benne egy a magyar nyelvterület táncainál nem gyakori elem, a csalogatós táncforma. Szintén jellemző a büdös vornyik nevű tréfás vendégűző tánc, amelyet lakodalmak végén, a mulatságok zárásaként táncoltak.
A másik fő réteget a környezettől átvett, az idők során sajáttá vált (elsősorban német, lengyel, román közvetítésű) polgári táncok képezik. Ismert a bukovinai székelyeknél a „hétfélés” kifejezés, amelyről igazából mindenki mást mond, egy olyan táncfüzért takar, amelynek fajtái időszakonként cserélődtek. Ebbe a kategóriába tartoznak például az ajtóig meg vissza, a kétfelé tappantós, a hármas, vagy a karbahányós nevű táncok.
A harmadik kategóriába a Trianon utáni időszakban átvett román eredetű táncok tartoznak, hiszen ekkor az iskolákban előírás volt a román táncok tanítása. A szirba és a hóra máig megőrződött, de több ilyen táncnak (például a ruszászkának) mára csak a zenéje maradt meg.
Az előadást követően természetesen az említettek közül több táncot is megtanított a bál közönségének Radák János és felesége, Fekete Etelka, a muzsikát Radák Mártonés zenekara húzta. A pihenők közben bukovinai pityókalevest és káposztás húst lehetett kóstolni, majd hajnalig folytatódott a tánc.
