Szörényi Leventének a XX. század második fele magyar zenei (szándékosan nem rockzeneit, beatzeneit írtam) életében három olyan „dobása” volt, amelyek bármelyike egyedül is klasszikussá tehette volna őt.
1962–63-ban a nagyrészt angolok által generált új kultúrforradalomban hosszú évekig ők is egyeduralták a beatzene birodalmát. Még a nagy amerikaiaknak is csak morzsák jutottak. És akkor kijött ez a szemüveges magyar srác az Illéssel a ’66 nyári kisstadionbéli Gitárpárbajra, ahol nem győztünk fülelni, majd elképedni, végül fellelkesedni az Oh, mondd és a Légy jó kicsit hozzám dalok magyar nyelvezetén. Miután megteremtette a magyar beat-, avagy rockzenét, először apránként, kiskanállal, később már merőkanállal ízesítette népzenei elemekkel, hangszereléssel Bartók, Kodály elszántságával a fiatalok társadalmi igényét legaktívabban, ugyanakkor leghatékonyabban kielégítő popkultúra zenei termékét. És végül, ha azt mondjuk, hogy a XIX. század magyar nemzeti operája Erkel Bánk Bánja, akkor azt is bátran kijelenthetjük, hogy a XX. századé pedig Szörényi István, a királya.
A vidékiek beérkezésére még 25 percet vártak a szervezők, majd stílszerűen az Életrajz című számmal elkezdődött Szörényi Levente Hattyúdal címmel december 28-án estére meghirdetett búcsúkoncertje a Papp László Sportarénában. A csaknem teltházas csarnok közönsége lelkesen, „erre számítottam-megelégedettséggel” élvezte az első blokk dalait, melyeket Levente a 3 önálló nagylemezének, a’74-es Utazásnak, az 1980-ban kiadott Hazatérésnek, és a ’86-ban napvilágot látott Végtelen Útonnak dalaiból szerkesztett össze. „Születni nem tanultam, mégis elindultam…” kezdte, és „az élet nem túl szép, de vállalom” sorral zárta a kezdő dalt a fehér gyolcsruhában fellépő, egy cseppet sem öregítő kerek körszakállt növesztő művész rá jellemző széles mosolyával, jellegzetes gitárt pengető mozdulataival. Kellemes meglepetés volt az, hogy a kivetítővásznakon csak felerészben nagyították ki a főszereplő, vagy a zenész-szólisták alakját: emellett sok jó kis klip, dokumntumfilm-részlet bejátszása dobta fel a látványt. Az Utazás című számnál adta magát ez a vizuális élménytöbblet, ezután a Bánatvirág következett, majd a nagy sláger, a teli torokból jövő női vokállal magasztossá emelt Dal az ártatlanságról szólt az első lemezről. Hogy azután az Az a lány, akit szerettem kisfilmje szép arcú címzettje az utolsó akkordnál szembeforduljon: metsző realitás az ősz hajú nagyi mosoly nélküli portréja. Érdekes volt ismét látni archív felvételeken a Nagy Imre-újratemetés filmkockáit ugyanúgy, mint Csengey Dénes panyókára vetett kabátjában elmondott március 15-i szónoklatát, a ma már megmosolyogtató és talán szégyellt Brezsnyev- Kádár páros csókokat és a többieket. A minden egyes szám előtt pár kedves mondattal a dal aktualitására utaló zenész a minden utazás utáni hazatérésre utalva mondta el, hogy az 1980-as lemezére a népzene beépítésének koncepciójával állt neki. Aki ismerte e lemez anyagát, az tudta ezt, aki nem, az ott bizonyságképpen meghallgathatta a Szarvasűzésben Eredics Salamon tangóharmonika-játékával, az Eljön majd a napban Sebő Ferenc tekerőlant-kíséretével, a Száraz még a földben Halmos Béla és Sebő Feri mezőségi hegedű-brácsa duójával, végül a Hej, barátomban Gryllus Dániel tárogató-kíséretével segítve, hogy Szörényi Levente úgy építette be zenéjébe az eredeti népi (és nem népies!) dallamokat, hogy azok mindegyike egyéni ízű hamisítatlanul rock-dal maradt. A harmadik nagylemez anyaga nem volt ennyire közismert, hiszen, – mint azt a szerző is elmondta – a hanglemezgyár vezetői agyonhallgatták létezését. „Figyelj a külső hangokra, ha nem hallod a belsőt, figyelj a belső hangokra, ha nem hallod a külsőt” – hangzott el ez a filozofikus jótanács a lemez címadó dalának előadásán, majd az Ajánlott levél című dalát, melyet az akkor még kisgyermek Örs fiának írt, most már más helyzetben énekelt el: fia a zenekar tagjaként ott dobolt mögötte.
Apropó: a zenekar. A kíséretet egy 6 tagból (két gitár, basszus, két billentyű, dob) álló, kevésbé ismert, de profi módon zenélő fiatal seession-zenészekből összeállított csapat alkotta. Ez így még jó is lett volna, de azért egy kicsit bántotta szemünket, hogy a szintén ragyogó torkú lányokból és fiúból kiválasztott vokállal együtt zenészeink ott ültek faarccal, kinyitott kottásfüzetük mögött az egyetlen álló- mozgó-nyüzsgő ünnepelt sztár körül. Ennyire epizodisták inkább a 60 tagú óbudai Danubia Szimfonikus Zenekar tagjai lehettek, teljesen szerepüknek megfelelően, lelkes, fiatal, az ezt a fajta zenét is díjazó karmesterükkel, Kesselyák Gergellyel az élükön.
Szünet nélkül folytatódott a koncert. A II. részben a korszak legtermékenyebb és legsikeresebb rockopera szerzőjének darabjaiból adtak elő részleteket a Társulat köré szervezett neves előadók, így Horváth Ádám, Kiss B. Attila, vagy az Oly távol vagy tőlem című népszerű duettet ragyogóan interpretáló Feke Pál és Herczeg Flóra. A nagyzenekar itt valóban az igazi, ráillesztett, telt szimfonikus hangzást hozta ötletes, gazdag hangszereléssel. Sorrendben az Atilla – Isten kardja, majd az Árpád vére, majd a Veled, Uram, végül legkorábban írt, de a méltán közép-európai klasszikussá vált István, a király részletei következtek. A két közbülső darab betétdalai voltak leginkább komolyzenei, már-már kortárs zenei kötödésűek, emiatt a közönség elégedetlenebb és bátrabb része, – szünet híján – ki is somfordált a nézőtérről ügyeit intézendő. Valóban, időben egy kicsit többet szánt az ünnepelt erre az optimálisnál, pláne, mikor kiderült, hogy ennek a kárát a harmadik, az Illés-blokk sínylette meg.
És végül is jött az említett, leginkább várt fejezet. Többtucatszor hallottam az egykori Routers együttes Let’s Go című dalának bevezető dobképletét, a „tá-tá, ti-ti-tá,ti-ti-szin-kó-pa”, Illés ritmust, miután negyvenvalahány éve megismert és megszeretett hangon és stílusban megszólalt Leventétől a Ne gondold, oh, ne kezdetű sláger.
Valóban kár, hogy a beharangozottaktól eltérően nem idézték meg a már elhúnyt Illés Lajos és Pásztory Zoli „szellemét” ebben a részben, és Bródy Jánost is lehet szeretni is, meg nem is, de itt valóban részt kívánt volna jelenlétével. Egyedül Levente bátyja, Szabolcs „szólt be élőben” egy mondat erejéig a Kéglidalban, miszerint „… nem szól ránk a házmester…”. Az említetten kívül csak a Légy jó kicsit hozzám, az Oh, mondd, az Utcán, a két táncdalfesztiválos sláger, a Fáj minden csók és az Amikor még kissrác került terítékre, és máris jött, mint a Stones-nak a Get no, az Illésnél standard koncertzáró szám, a Little Richard. Sem jobb kezének ujjai, sem terpeszt ugráló lábai, és – kiemelten – sem a torka nem rozsdásodott be még egy picit sem a 65. évét betöltött előadónak. Nem csoda, hogy 7–8-szor tapsoltuk vissza az ünnepeltet, aki maga is, – nem látható, de igenis érezhető módon – elérzékenyült ettől. Sokadszori visszatapsolása után, ismét stílszerűen, az Ősz van már hattyúdalát énekelte el egy szál gitárkísérettel, majd megköszönte nekünk ezt a pár szép évtizedet. Megállj, Levente – ez fordítva igaz: mi köszönjük meg neked ezt a mozgalmas 46 aktív évet. És a káptalantóti kisházban, borkezelés közben további termékeny alkotó éveket kívánunk! Viszlát!
