Ezt is megértem… Végre eljött az az idő is, hogy meg tudtam nézni koncerten egyik kedvenc gitárosomat, Richie Kotzent. Kb. 2007-ben ismertem meg a zenéjét, ami egyből magával ragadott.
Nem lehet rá azt mondani, hogy a pályája kiszámítható, hiszen a korai gitárhősös lemezek után, kiváló jazz-rock anyagokat készített, majd ezek után a dalszerzés került a középpontba. Mindeközben, néhány világhíres zenekarban is megfordult: Poison, Mr. Big, plusz rengeteg projektben vett részt. Amióta a dalközpontúságon van a lényeg, azóta rengeteg első osztályú lemezt készített. Azt előre szeretném leszögezni, hogy bár megvan minden lemeze, hallottam is őket nem egyszer, túlzás lenne azt állítanom, hogy minden egyes dalát ismerem. (Ahhoz, hogy a kb. 40 lemez anyagát kívülről tudjam, elég die-hard fannak kellene lennem, mást szinte nem is hallgatnék akkor…) Ezért aztán a koncerten elhangzott dalok nem mindegyikénél jöttem rá, hogy melyik lemezen is keressem és mi a címe. Sebaj, ez nem egy megszokott beszámoló lesz minden dalt ízekre szedve, hanem inkább egy útinapló jellegű írás.
Lényeg a lényeg, péntek délután fél háromkor egy jó barátommal felszálltam az általam „imádott” vonatra, hogy még időben odaérjünk Székesfehérvárra. Az, hogy nem egyedül kellett szenvednem a vonaton, egy fokkal tűrhetőbbé tette az utazást. Várpalotán csatlakozott még egy ismerősöm, innen már tényleg csak egy percnek tűnt, hogy megérkezzünk. Fél öt tájékán ez be is következett, és mivel még rengeteg időnk volt a koncertig (szerencsére nem kellett 5-6 órákat várakozni, hogy jó helyet szerezzünk, mivel ez „csak” klubkoncert volt), úgy döntöttünk még belefér egy gyors gyros (szóvicc, jóvicc…). Miután ezen is túlestünk, elindultunk a Fezen klub felé. Azaz indultunk volna, csak éppen senki nem tudta, merre kell menni, ennek az lett az eredménye, hogy sikeresen eltévedtünk. És akkor itt egy kis kitérő: Székesfehérváron voltunk pénteken este (!!!) és az egész városban egy teremtett lélek, annyi se. Szerencsére egy embert azért találtunk, aki útba is igazított, igaz rossz irányba. Semmi gond, legalább a vasútra visszataláltunk, ott megkérdeztem egy munkást, aki elmondta, merre menjünk.
Megérkezvén a klub elé, Kotzen böhöm nagy busza már ott parkolt. Belépve épp olyan siralmas látvány fogadott, mint kint. Finoman fogalmazva, nosss… Nem épp az igényességéről lehet híres a Fezen. Amennyire tudom, eredetileg raktár volt, ezt alakították át. A végeredmény hagyott némi kívánnivalót maga után. Kezdve ott, hogy elég piszkos volt az egész, ráadásul valamilyen apropóból a világítással is spóroltak, gyakorlatilag az egész koncert alatt töksötét volt a nézőtéren. (Ennek „hála” a képeim is eléggé bénák lettek) Árak tekintetében egy átlagos Budapesti vendéglátóhely szintjén volt a hely. Két része van, egy felső kisebb, és a lenti „csarnok”, ahol maga az esemény zajlott. Ahhoz képest, hogy az volt kiírva mindenütt, hogy 600 főnél létszámstop, szerintem be sem fértek volna ennyien.
Úgy 10 perce lehettünk ott, amikor egyszer csak besétált a bejáraton Richie Kotzen. Nem akartuk rögtön lerohanni, tudván, elvileg a koncert után úgyis kijön aláírni. A kezdésre várva, és körülpillantva észrevehető volt, hogy a magyar könnyűzenei élet néhány tagja is tiszteletét tette. (Amit írtak a korábbi koncertek apropóján, miszerint szinte csak zenészek látogatják Richie koncertjeit, tényleg igaz…) A közönség között grasszált többek között Nagy Dávid (ex Pokolgép, Kényes Foltok), Tátrai Sándor (ex Hollywood Rose, Guns N’ Destruction), Bulatovic Éva (iScream), Kozma Tamás (MobilMánia) és Keresztes Ildikó is, aki mellőlünk nézte végig a koncertet pókerarccal.
A kiírt nyolcórás előzenekari kezdés természetesen csúszott (Alkalmasint amiatt, hogy Kotzen beteg volt és pihennie kellett, emiatt elmaradt az aznap délutánra tervezett budapesti bemutató koncert is.), negyed 10 táján sétáltak fel a színpadra a luxemburgi Porn Queen tagjai. Róluk előzőleg nem tudtam semmit, de egész meggyőzően tolták a mocskos rock ‘n’ rolljukat. Az énekes/gitáros és a szólógitáros ránézésre ikreknek tűntek, ám többször ki is emelték a koncert folyamán, hogy bár nagyon hasonlítanak, nem testvérek. A teljes egészében saját dalokra és egy Beatles feldolgozásra (Paperback Writer) épülő, bő 40 perces koncert, közben azért vidám pillanatokat is hozott. Néhány dalukat ugyanis konkrétan lenyúlták, más nagynevű elődöktől. Egyik daluk egy az egyben megegyezett a Guns N’ Roses klasszikus Mr. Brownstone-nal, gyakorlatilag csak 2–3 hang variáció volt benne, aztán volt itt Hendrix Little Wingjére és a Mötley Crüe Too Fast For Love-jára hajazó téma is. Összegezve azért el lehetett hallgatni egy ital társaságában, volt aki egész szépen tombolt is rá, bennem azonban nem hagytak akkora nyomot, hogy lemezt vegyek tőlük. Azt azonban el kell ismerni, hogy szívvel-lélekkel tolták, igaz a napszemüveg kicsit rocksztárklisé volt itt a sötétben, de a Jack Daniel’s-es üveggel és mikrofonállvánnyal való slidozás, a magasba emelt gitárok és a szép lányoknak ajánlott szám tanusíthatta, hogy van bennük egy nagy adag rock ‘n’ roll dózis. Ezt támasztja alá az is, hogy koncert után saját maguk pakoltak le (egynémely magyar zenekar tanulhatna tőlük).
A koncert után egy gyors átszerelés, és negyed 11 körül be is sétált Richie „Jack Sparrow” Kotzen és csapata a színpadra, menetrendszerű üdvrivalgás közepette. Ekkorra már elég szép tömeg gyűlt össze, de 2–300 főnél nem saccolnék többet. Szerencsére sikerült jó helyre állni, jobb oldalon a 2. sorban találtunk helyet, ami – mint kiderült –, egyenesen Richie előtt volt. Perrrfekt. A zenészek körül semmi felesleges felhajtás, lazán besétáltak nyakba akasztották a hangszert, aztán hajrá. Kotzen kissé hómleszesre vette a figurát – a több hetes szakáll és a ruházatának összeállítása is erről árulkodott –, de ez legyen a legnagyobb gond. És akkor most kéne részletezni a koncertet… Itt gondban leszek. Őszintén megmondom, a számsorrend jelen esetben nem maradt meg bennem, csak annyit tudok, hogy iszonyatosan gyorsan telt el az a 100 perc, amit a színpadon töltött. Az elhangzott dalok közül kb. 4 db-ot nem ismertem fel, a többire azért egy jótékony pogót lehetett dobni, vagy éppen szájtátva bámulni, mit varázsolt a gitárján (ezt már nem is simán játéknak nevezném). Egy lényeges pont, hogy játékából elhagyta a pengetőt, mindent (!!!) ujjal pengetett le. Észrevehető volt, hogy egy darab papír sincs leragasztva a színpadra, a setlist is teljesen spontán állt össze. Az új „24 Hours” címet kapott albumot alaposan megjáratták, a 10 szerzeményből 5–6 biztosan elhangzott. (A slágeres „Bad Situation”, az elmebeteg futamokra építő címadó, az őrült magas énektémákat tartalmazó „Help Me”, hogy csak párat említsek) Persze a dalok nagyrészt csak vázat szolgáltak, szinte minden dalban előkerült egy kisebb jam, volt, ahol jó 10 percesre duzzasztva azt. A számlista ezúttal nem „standard best of” volt megfejelve néhány új dallal, hanem elővett néhány ismeretlenebb számot is. Igaz nagy szívfájdalmamra így nem volt a You Can’t Save Me, a Feed My Head, és a Poison-ös időkből a Stand se. Hallhattuk azonban a 2009-es Peace Sign lemez egyik csúcspontját a Paying Dues-t, valamint személyes kedvencem a 2007-es Return Of The Mother Heads Family Reunion album nyitószámát a Go Faster-t a ráadásban.
Kotzenről tudvalevő, hogy nem a szavak embere, sokkal inkább a zenéjén keresztül kommunikál a közönséggel. Azonban itt magához képest „beszédesnek” tűnt, jó néhányszor elhagyta a száját a „Thank you very much” kifejezés. Annak ellenére, hogy megfázásról szóltak a hírek, nem mondanám, hogy ebből észre lehetett volna valamit venni, pl. a Help Me hangszálkínzó énektémáit csont nélkül vitte. Gitárjátékát pedig nem részletezném külön, aki látta/hallotta már úgyis tudja, mire képes. A ritmusszekció is megér egy misét, a dobos Mike Bennett és a basszeros Dylan Wilson méltó társai voltak Richie-nek. A játék mellett mindketten vokállal is gyakran támogatták, színesítve a produkciót. Sajnos azonban minden jónak vége szakad egyszer, így amilyen hirtelen feltűntek a színpadon, olyan gyorsan le is vonultak mindenféle cicoma nélkül. Persze senki nem szerette volna, hogy vége legyen, ennek eredményeként lett is hangos kiabálás, visszázás. Szerencsére nem sokat várattak, hamar visszajöttek a laza jamből kibontakozó Go Faster erejéig, majd ezután megint le. Na de… Megmutattuk, hogy érdemes Magyarországra jönni koncertezni, ugyanis ha lehet, az előzőnél is hangosabb kiabálás kezdődött. Szerintem erre még ők sem számítottak, ezért csak jó 2–3 perc múltán jöttek vissza ismét a színpadra még egy dalra. Gyaníthatóan meglepte őket a dolog, és láthatóan örültek. A koncert teljes időtartama így kb. 100 perc körülire tolódott, amit én személy szerint még mindig kevésnek találok, simán el tudtam volna hallgatni még kétszer ennyi ideig is.
A koncertet követő ötpercben aztán nem tudom, mi történt, de gyakorlatilag kiürült a klub – 30 ember ha ott maradt. Ennek mondjuk örültem, így nagyobb esély látszott a fotóra/aláírásra. A merch pultnál álló fazon azt mondta, kb egy óra múlva le fog jönni, szóval lehetett reménykedni. A pultnál való cseverészés és a merch pult vizsgálata közben (ami szerintem kicsit röhejes volt, férfi póló egyeltalán nem volt, egy posztert 500 Ft-ért vesztegettek, mi egy 2x nagyobbat szedtünk le ingyen az egyik lámpaoszlopról…) egyszer csak elkezdtek a lépcső felé mutogatni. Richie már ott fotózkodott az egyik rajongóval. Persze megindultunk arra, ő meg pont felénk a merch pult mögé. Remek, mentünk egy feles kört. Itt végül sikerült aláíratnom a képemet, plusz egy fotó is készült. Szót nem nagyon tudtunk váltani vele, mivel egyrészt nem egy beszédes figura, másrészt rövid úton meglincseltek volna az ott várakozók, ha feltartom.
Mindezek után még ott maradtunk a klubban, köszönhetően annak, hogy csak reggel nyolckor ment vonatunk. Az ezután következő eseményekről csak néhány szóban: a koncert után gyakorlatilag rögtön lezárták az alsó részt, és mindenkit felküldtek a felső kisebb részbe, ahol más stílusú zene ment. Kicsit röhej, hogy egy rock koncert után nem voltak képesek normális zenét betenni, az ott maradt közönség gyakorlatilag azért maradt ott, mert nem lehetett hová menni egész Fehérváron belül. Még a Porn Queen-es srácok is megjelentek mielőtt indultak, kérdezték tőlünk mi megy, mondtuk hát… Jobb ha nem tudjátok. Az énekesük fogalmazta meg leg lényegre törőbben az egészet: What the fuck is this shit? (Ezt most nem fordítanám le, minimális angoltudással érthető, azonban mélyen egyetértek a véleményével). Éjjel 3 körül ráuntunk és megindultunk, a maradék pár órát a vasútállomás –egyébként egész korrektül kialakított – restijében töltöttük el.
Zárszónak még pár gondolat. Mikor először megláttam, hogy a koncert Székesfehérváron lesz, kicsit csodálkoztam. Ez annyiból jó mondjuk, hogy Budapest „hegemóniája” oldódni látszik. Ami miatt mégsem voltam maradéktalanul elégedett, az maga a klub, ahogy már korábban is említettem. Nem igazán értem, miért nem lehetett legalább a világítást egy kicsit felkapcsolni, nem volt egy élmény koncert előtt is töksötétben bolyongani a placcon. (Olvastam, mások nagyon dicsérték a klubot, még szerencse, hogy nem lehet mindenkinek ugyanaz a véleménye) Ettől eltekintve, az nem volt kérdése, hogy érdemes volt-e elmenni a koncertre. Teljes mértékben igen. Mivel Richie szerencsére gyakori vendége hazánknak, remélhetőleg jövőre, vagy még előbb ismét meg tudom nézni élőben. Bárkinek garantálni tudom, aki kicsit is szereti az igényesebb zenéket, hogy nem fog zsákbamacskát venni. Ettől a zenétől: „You can’t save me”
