„Parcelláznak már?” – szokott érdeklődni tőlem E-mailben a Sárvárról lassan már egy évtizede kirepült kedves barátom, utalva az október közepe táján a Batthyány utca padkáin megjelenő számozott árusítóhelyek felfestett jelöléseire. Ugyanis külföldi munka ide, távolság oda, ő, ha csak teheti, esztendőről esztendőre engedelmeskedik a Simon, Júdás-vásár (és a hozzá attribútumként kapcsolódó forraltbor) hívó szavának.
Persze, ki így, ki úgy… Mások például már csak attól is gombócot éreznek a torkukban, ha a hömpölygő tömegre, a lezárt gépkocsi-, vagy a gócpontoknál bedugult gyalogosforgalomra gondolnak. Többnyire suttyomban azért ők is végigjárják a vásárt vagy azért, hogy később eldicsekdhessenek egy-egy jó fogással, vagy ha ez nem sikerül, akkor azért, hogy egy jót „füstölöghessenek” a kínálatot és az árakat illetően.
A „Simon, Júdás” arcának fő vonásai pedig igazán már emberöltők óta alig-alig változnak: kézműves portékák, (a halottak napja és mindenszentek közelsége miatt) koszorúk, mécsesek, háztartási praktikumok, ruházat, meg persze a klasszikus vásárfiának való sültkolbász, törökméz, sültgesztenye, hogy a forgatag újkorában megjelenő „bolíviai” indián népzenei CD-ket ne is említsük… Emellett csak az évről-évre felbukkanó trendek, slágertermékek jelentenek újdonságot az önfacsaró felmosófától kezdve a mágikus hengeren át a kézműves szappanig, vagy a csavart sültkrumpliig.
A vásár mégis az egyik legigazibb sárvárikum. Találkozópont, kiemelt esemény jelentőségű, szinte pirosbetűs ünnep a környéken élők naptárában még akkor is, ha mára sokkal inkább már csak szimbolikus, mintsem funkcionális a szerepe, hiszen a multik, hipermarketek kínálatával, árversenyével, jótállási rendszerével szemben a „Simon, Júdás” már nem jelent igazi konkurenciát.
