Bevallom, néha úgy érzem, gondban vagyok ennek a beszámolónak a megírásakor. Lássuk be, nehéz már újdonságot mondani az éves motoros találkozóról. Ahogy a sárváriak megszokhatták, augusztus első hétvégéje a Vármeeting jegyében zajlik. A hagyományt folytatva idén is motorok hangjától és koncertektől volt hangos a város és a vár. Lássuk, mi minden történt ebben a két napban!
Pontban hat órára sikerült odaérnem a Nádasdy-várhoz, ennek köszönhetően sajnos le is csúsztam az első fellépő, a Paddy and the Rats koncertjének az elejét. Némi sorbanállás után végül bejutottam, és ekkor csodálkoztam el először a két nap folyamán. A nyitózenekaron általában még nem szokott ennyire nagy tömeg lenni, ahhoz képest már most szlalomozni kellett, ha az ember el akart jutni egyik helyről a másikra. Paddyék utoljára két éve játszottak Sárváron, akkor közel sem volt ekkora közönségük. Most pedig mindenütt éneklő, mulatozó emberek. A zenekarba fektetett munka úgy tűnik, kezdi meghozni a gyümölcsét (amiből aztán pálinkát főznek). Jó hangulatú előadás, közérthető dalok, folyamatos kommunikáció a közönséggel. Ennyi és nem több.
A Sárváron tavaly debütált Kowalsky meg a Vega koncertjére már nyugodtan kitehették volna a szervezők a „Megtelt” táblát. Valljuk be, a zenekar félig-meddig belépett a mainstreambe, hiszen magam is azt veszem észre, hogy rengeteg olyan ismerősöm hallgatja őket, akik amúgy frászt kapnak a tágabb értelemben vett rockzenétől. A Black-Out-hoz képest lazább hangvételű, slágeresebb zenével Kowáéknak sikerült maguk mellé állítaniuk egy teljesen más közeget is, példa erre, hogy néhány hónapja Szombathelyen a Romkertben (!) léptek fel. A koncerttel gyakorlatilag tutira mentek, egyik sláger követte a másikat (Ennyi csak, Nem minden szarka farka, Amilyen hülye vagy úgy szeretlek, …stb.). Ezzel sikerült is kenyérre kenni a közönség nagy részét, akiknek köszönhetően végig pazar hangulat uralkodott.
Rövid átszerelés és némi kötelező csúszás után a Tankcsapda vette birtokba a színpadot. Koncertkezdésre már egy tűt se lehetett volna leejteni, akármerre néztem, mindenhol emberek voltak, ilyen zsúfolt teltházat talán még nem is tapasztaltam egyetlen rendezvényen sem a várban. Lukács Laciék megmutatták, miért is tartják őket az ország vezető zenekarának. Lehet őket persze köpködni vagy felmondani a szokásos „eladták magukat” szöveget, de azt a vak is észreveheti, hogy süt a produkciójukból a profizmus. (Itt most nem a zenei oldalra gondolok, abba egyik zenekarnál sem lehet belekötni.) Sikerült megvalósítaniuk egy olyan jól működő rendszert idehaza „kicsiben”, ami világviszonylatban pl. a Metallica-t jellemzi. Idén másodjára láttam őket, a Volt fesztiválos koncertjükhöz képest variáltak a setlisten, de egy standard váz azért megmaradt. Aminek külön örültem, hogy nem csak a nyilvánvaló dalokat vették elő, terítékre került a mostanában gyakran megmozgatott Bárány, újra volt Johnny a mocsokban, és mellé eljátszották a tavaly megjelent lemezük majd’ felét is. Nem egy ember szájából hallottam aznap, hogy az utóbbi idők egyik leghangulatosabb „técsé” koncertjét láthattuk péntek este. Azt hiszem, ez azért elmond valamit.
Az első nap záróakkordja szokás szerint a Blues Company-nak jutott. Róluk aztán semmi újat nem lehet írni. Mire elkezdték a koncertjüket, már korántsem volt annyi ember, azonban még így is tisztességes tömegnek játszották végig a szettet. A már jól ismert antislágerek azokat is éneklésre késztették, akik addig csak nézelődtek hátul. A zenekar már olyan szinten „kötelező kelléke” lett a motoros találkozóknak, hogy valószínűleg kisebb tüntetés alakulna ki, ha nem kerülnének be a fellépők közé.
Ahogy mindig, a szombati nap ismét a streetfighter bemutatóval és a felvonulással indult délután egy órakor, rekkenő hőségben.
A forróság estére is megmaradt, a zenei programban azonban történt némi kikacsintás más műfajok felé. A kezdés hálátlan feladata a Rootsters-nek jutott. A nevük onnan lehet ismerős, hogy tavaly az X-fucktorban is szerepeltek, ám mivel alig nézek TV-t, így ez a hír nekem is újdonságnak számított. Zenéjük saját meghatározásuk szerint trash n’ roll (Nem összekeverendő a thrash-sel, az kicsit más stílus.), amit valahogy úgy lehet leírni, hogy a klasszikus rock n’ roll és egy kicsit a punk rock ötvözete (nagyjából a Stray Cats találkozik a Social Distortion-el módon). Az eleinte meglehetősen csekély érdeklődés ellenére baromi jó koncertet adtak, nagyrészt feldolgozásokat játszottak, de volt azért saját dal is. A színpadon uralkodó hangulatra nem térnék ki külön, az a képekből jön le igazán. Minden volt, ami egy rockabilly koncertre jellemző! Az utolsó dalokra pedig végre megérkeztek az érdeklődők is, ekkorra már többen gondolták úgy, hogy táncra perdülnek és énekelnek!
Az őket követő Lord fellépése volt az este kakukktojása, a kikacsintás az ő esetükben ugyanis kizárt. Hozták a tőlük elvárható színvonalat, a közönség szinte még a felkonferálásokat is énekelte, jól szórakozott mindenki. A számlistában nem nagyon volt változás, én a helyükben merészebben kísérleteznék a dalok választását illetően, egy ekkora életművel rendelkező, és viszonylag sokat turnézó csapat ezt simán megtehetné.
Deák Bill Gyula és zenekara tudomásom szerintidén játszott első alkalommal a Vármeeting felhozatalában. Személy szerint nagyon régen láttam élőben, így mindenképpen kíváncsian vártam a koncertet. A meglehetősen gyakran cserélődő tagságot figyelve észrevehető volt, hogy Bill kapitány szereti fiatal zenészekkel körülvenni magát. Zeneileg ez simán a produkció javára vált, hiszen ezek a srácok belevitték a fiatalos ízt a dalokba rendesen, ugyanakkor érezhető volt a zene iránti alázatuk is. Bill a korához képest nagyon jó teljesítményt nyújtott, annak ellenére is, hogy ismeretes, az egészségi állapota nem a régi már. (A színpadon készenlétben állt egy szakember az esetleges problémák elkerülése végett) Ami a dalokat illeti, meglehetősen széles spektrumból válogattak, a kötelező (és nem annyira nyilvánvaló) körök mellett volt egy bő negyedórásra nyújtott Hey Joe, az István, a királyt is megidézték, és mi mással is zárhattak volna, mint a Zöld a bíbor és a feketével. Elsőrangú koncert volt.
Utolsó fellépőnek az Ed Philips and the Memphis Patrol maradt, akik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy Elvis Presley dalait előadva hirdetik az „igét”. Ennek megfelelően stílusos US katonai egyenruhába öltözve vonultak színpadra, és alakítottak egy fergetegeset. A közönség pedig vette a lapot, hiszen szép számmal maradtak bulizni és tombolni egyet utoljára. A produkció full autentikus volt, ezért mindenképp kalapemelés jár, ami pedig a színpadon ment… Azt szintén jobb, ha legalább képeken (de inkább élőben) nézi meg a nagyérdemű.
Mindent összevetve, az utóbbi évek egyik legjobb Vármeetingjén vagyunk túl, és bízom benne, hogy a jövőre következő folytatás hasonlóan jó lesz.
