Az utóbbi 4–5 évben sokszor vendégeskedtek nálunk jazz muzsikusok Amerikából, de most, úgy tűnik, még a free jazzért nem rajongó hallgatók sem fanyaloghattak: a vendégek lába néhányszor belelendült, elkapták a ritmust, hozták a nyolcadokat, és ez bizony a jó öreg swingnek volt köszönhető.
A viszonylag stabil New York-i NU Band tagsága jópár éve együtt szerepel, és készít lemezeket, mint a legutóbb közreadott Lower Eastside Blues című albumukat. A Mark Whitecage altszaxofon-klarinét, Roy Cambell trombita, Lou Grassi dob összetételű csapathoz nemrég csatlakozott az északi félteke egyik legfoglalkoztatottabb bőgőse, a Sárváron már-már házipapucsot is hordható Joe Fonda, akik a swing elemekre épülő XXI. század free-jazzét hirdetik. Az idén, év elején a trombitás váratlanul elhunyt, így az idei tavaszi európai körutat a Németországban felnőtt, de már odakint letelepedett Thomas Heberer teljesítette velük.
A jazzben nem kell alaposan összeszokni, sokat próbálnia az új embernek a régiekkel, ha megvan a zenei képzettség és a kotta. Nos, esetünkben ezek megvoltak, aminek az eredménye egy jól sikerült koncert lett csütörtökön este a Nádasdy-vár ódon falai között. A témát a szordínóval tompító, de a szólókat, a rögtönzéseket már nyersen és erősen megszólaltató fiatal német volt a legjobb az eddig Sárváron hallott trombitások közül. Határozottan, tisztán szólaltatta meg a hangokat még a felsőbb régiókban is (ami nem mindig sikerül még a legavatottabbaknak sem), és improvizációiban olykor a fel-alá mozgó hangokkal variált, expresszívvé téve azokat, vagy hosszan elnyújtott, kitartott hangokkal spiritualitását érzékeltette. Thomas néha csinált egy kis show-t is, például teljesen leguggolva nyomta ki a magas hangokat, egyszer pedig körbesétálta szárnykürtjével a teremben ülő hallgatóságot összefüggő, hosszan nyújtottan játszott dallamot produkálva.
Mintha Jack Kerouac főhőse, Dean Moriarty cipelte volna be magával az 50-es évek végén az ősz copfos öreg hipstert, Markot, a szaxist. Műsoruk első felében még hagyta fiatal fúvóstársát érvényesülni, de később ő is megmutatta, hogy a bebopot nem lemezekről hallotta, hanem az aranykorban bizony ő is ott volt művelői között, így Anthony Braxton bandájában is. Az amerikai fúvósok hangszereire általában fel lehetne tenni a legyek számára szóló figyelmeztetést: rám ne szálljatok, mert kitöritek a nyakatokat. Nos, Whitecage szaxija ezekkel szemben nem hogy nem volt fényes, de Sidolt is még a gyárban láthatott utoljára. Az egyébként kitűnő zeneszerzői adottságokkal is rendelkező zenész a témákat rendszerint klarinéton játszotta, majd váltott altójára. A két fúvós kórusa sokszor úgy szólt, mintha jóval többen lennének. Néha uniszónóban játszottak, de inkább variálták a dallamot, és néha a Parker–Gillespie szólamok hangulatát idézték fel bennem.
Joe Fondáról már mindent elmondtam korábbi tudósításaimban. Most is, mint az ezelőtti fellépteikor, a maximumot hozta. Lou Grassi, a dobos, aki a zenekar vezetője, és egyúttal a számok nagy részének szerzője is, alázattal hozta a váltakozó ritmust a zenésztársak muzsikája alá, de nem túl hosszúra szabott, mégis élményszámba menő szólói megmutatták sokoldalúságát. A sok kiegészítő ritmushangszer között gyakran szólaltatta meg az inkák chac’ chas csomagját, vagy a keleties hangzást adó instrumentumokat. A műsor saját számokból állt. A műsorkezdő Lunch For The Pharaoh-ban a két fúvós összekacsintása után Ellington Caravan-jába váltott át a banda, és persze rögtön Lou verői alatt is dübörögtek az arab ritmusok. A következő számban az apró termetű Fonda volt az, aki megörvendeztetett bennünket fantáziadús imprójával, de a német is meglepett minket, amikor Ravel Bolero-témáját dobta fel társainak. A némileg tébolyodott hangulatú Little Piece című szerzeményben a trombitás volt a főszereplő, majd a szünet előtti utolsó bebopban, mely megint csak a dobos szerzeménye volt, az öreg Whitecage táltosodott meg: mindenkit lemuzsikált a színpadról a dobost kivéve, aki egy káprázatos szólóval csatlakozott kollegájához.
Szünet után a címében is ráutaló The Last of the Beboppers-ben határozott, éles uniszónókórusok vezették fel a fúvósok ezt követő örömzenéjét, mely a legszebb free bop korszakot idézte. A hallgatóság örömmel vette a swinges sodrást, lábdobogásával követve azt. Fonda, mint ahogy ezt már sokszor elkövette, spontán blues-éneklése dobta fel a következő számot, majd a visszatapsot követő ráadásszám volt a koncert egyik legmélyebb élménye: a keleties dallam- és ritmusvilágú Whitecage-szerzeményben a szerző a teremben hatásosan visszhangzó furulyán vezette fel a számot, mely végig megmaradt halk, akusztikus előadásmódban.
A minden ötletre, külső impulzusra rábukó jazz-muzsikusok ezúttal is bebizonyították alkalmazkodó fogékonyságukat: a hangosan, nyikorogva becsukódó teremajtót Grassi addig-addig nyitogatta-zárogatta saját szórakoztatására, míg a trombitás is odakucorodott az ajtó mellé, és a nyikorgás hangmagasságában dallamot rögtönzött ütős kollegájával együtt. Élményekben nem szűkölködtünk aznap este a Várban…
