Sárváron a Fémmunkások Éjszakáján a Rith-tel együtt debütáltak októberben, Répcelakon próbálnak, de két tagjuk is sárvári. A zenekar kétötöde más bandákban is zenél.
A Lost Dreams-ről van szó, akik a metal mellett elköteleződve tesznek az amatőrzenekarok helyi szintű általános népességfogyása ellen. Hogy többet megtudjunk róluk, a répcelaki próbahelyükön zaklattuk őket a kérdéseinkkel.
Lost Dreams: Chlebik László – dobok • Csizmadia Gábor – basszusgitár • Nyul László – ének • Paál Zoltán – gitár • Vizeli Árpád – gitár
– Látszólag szinte a semmiből bukkantatok fel az első koncertjeitekkel. Meséljetek a kezdetekről! Hogyan verődtetek egy bandába, mióta próbáltok?
Árpi: Elég hosszú a történetünk. Maga a zenekar körülbelül 2003-ban alakult, de ez a mai felállás – Csimmával és Nyuszival – csak nagyjából egy éve van együtt. A Zoli már régebb óta velünk van, de a zenekar gyökerei tényleg 2003-ból erednek, akkor még más volt a nevünk is, Desperate Cry-ként nyomultunk. Akkoriban volt is néhány fellépésünk, például Győrben a ToRockban, vagy Csornán.
Laci: A sárvári tagok közül először a Nyuszit találtuk meg. Épp egy szombathelyi Replika koncerten beszélgettem egy baráttal arról, hogy énekeshiányban szenvedünk, mire ő a közönség soraiban csápoló Nyuszira mutatott, mondván hogy kérdezzem meg tőle, nincs-e hozzá kedve. Beszélgettünk, számot cseréltünk, egyszer megnézte egy próbánkat, tetszett neki, amit látott, így azzal a lendülettel be is szállt a bandába.
Árpi: Csimma már korábban nézegette a bandát, csak nem volt hangszere, meg amúgy is szólógitárosnak indult. Tavaly karácsonykor beruházott egy bőgőbe, és mondta, hogy szívesen csatlakozna. Azóta tanítgatjuk – láthatóan egészen jól megy neki, és meg is szerette. Hála istennek, úgy néz ki, hogy ez a formáció elég ütős.
– Essünk túl a szokásos kérdésen! Mondjatok valamit a nevetekről! Nem zavar-e Titeket, hogy mások is működnek ezzel a névvel?
Árpi: Annak idején a Desperate Cry onnan jött, hogy játszottuk akkoriban a Sepulturától a hasonló című számukat. Gondoltuk, jó lesz, jól cseng. Aztán egy jódarabig mentünk is ezzel a névvel, hogy miért is változtattunk, már nekem is kicsit homályos, mert igen régen volt. Valószínűleg a tagcserék miatt, a Lost Dreams nevet a jelenleg Angliában dolgozó Pungor Gábornak köszönhetjük. Hallottuk, hogy más ilyen nevű zenekar is van, de például Betrayerből is több van.
– Ha már a Betrayernél tartunk, a Lost Dreams-ből többen ebben az együttesben is játszanak, amivel egy másik műfajt, a death metalt képviselik. Hogy bírtok el ezzel a kettősséggel?
Árpi: A Betrayerbe kellett egy második gitáros, elmentem egy próbájukra, meghallgattam, ott ragadtam. Én könnyen különbséget tudok tenni a két vonal között. A Lost Dreams-ben melodikusabb, kicsit az Akela, a Megadeth felé hajló muzsikát játszunk, a Betrayerrel pedig egy ennél sokkal durvább műfajt követünk, példaképünk, a floridai Death-hez hasonló death metalt. Bennem van egy amolyan „kapcsoló”. Amikor tudom, hogy Lost Dreams-próbán vagyok, átkapcsolok, és tudom, mit kell játszanom, és ugyanúgy a Betrayernél is. Automatikus üzemváltás… :)
Zoli: Én egyszerűen imádok zenélni. Nekem a Betrayer, a Lost Dreams mellett még ott a Mexacito zenekar is. Nekem igazán nincs is különbség: próba, zene, szeretem csinálni… ennyi.
Mindannyian munka mellett muzsikálunk. Nagy zenekarok már elmondták sokszor előttünk, aki ebből akarna megélni, az csalódni fog. A néhány nagy, akik régen mentek, mennek ma is, az újak közül pedig – nem bántásként – azt látjuk, hogy inkább a divat befolyásol. Megélni viszont nem lehet ebből. A mi zenénk egy rétegnek szól, a régi öregek úgyis tudják, miről van szó. Igazából azért is dolgozunk, hogy tudjunk élni ennek a hobbinak, ennek a „szerelemnek”. Máshogy nem is igazán van értelme…
– Meséljetek arról, hogy születik egy-egy dal. Ki írja a szöveget, hogy születik rá a zene?
Árpi: A többiek rám mutogatnak, hogy én vagyok a fő dalszerző. Valójában ez igaz is, általában otthon elkészítem egy-, esetleg a kétgitáros részeket, majd ezeket a Zolival meg is beszéljük. Próbán a már kidolgozott ötleteimet megmutogatom – mindigis próbáltam kompletten gondolkodni, nem csak egy-egy riffet hozok, hanem az egész szám vázát, felépítését. A próbán válik teljessé, Laci is hozzátesz, neki is rengeteg ötlete van, az énekesnek, Nyuszinak is, Csimmának is. A szövegekkel kapcsolatban szerencsénk van, van egy nagyon tehetséges srác, Király Zoltán, aki szövegek terén nagyon jól kisegít minket.
– Dicséretes hogy magyarnyelvűek a szövegek, manapság kevesen vállalkoznak erre. Ráadásul ma van a magyar nyelv napja. Mit gondoltok, miért jellemzőbb Magyarországon az angol szöveg metálzenekaroknál?
Zoli: A magyar nyelv, az magyar nyelv. Magyar emberekhez magyarul szólunk. Az próbálkozik angollal, aki elsősorban külföldi karrierre épít. Mi büszkék vagyunk a nyelvünkre és kész.
– Mekkora most a repertoárotok, mennyire vagytok termékenyek?
Árpi: Egy jókora szelektálás után jelenleg 5 számmal vagyunk teljesen készen, és három még készül, az alapjaik megvannak, de még dolgozni kell rajtuk, sőt, még szövegük sincsen. Ez az öt szám tényleg, teljes mértékben mi vagyunk, koncerteken nem probléma egyelőre, ha ezek minél jobban bejáratódnak. Előbb-utóbb úgyis bővülni fog a repertoár, sokkal több nótával fogunk előrukkolni, jelenleg ennyi van.
– Nem tartoztok azok közé, akik mások szerzeményeivel bővítik a koncertműsort elegendő saját dal híján?
Árpi: Nekem igazából a Lost Dreams volt az első bandám, a Betrayerbe csak belecsöppentem. 2003-ban a Lacival közösen kezdtük el az egészet, eleinte – mint ahogy szerintem mindenki így kezdi – bevállaltunk egy két feldolgozást, hogy a csapat összeszokjon. Például Tankcsapda, Moby Dick, Beatrice… elég széles palettán nyomtuk.
– Szép helyen próbáltok. Mindig ez volt a főhadiszállásotok itt Répcelakon?
Laci: Az elején nehéz volt próbatermet találnunk. Répcelakon van egy Tüzép egy munkásszállóval. Először annak egy szobáját béreltük, ott próbált három zenekar és közösen fizettünk. A mostani próbatermet szerencsére ingyen kapjuk, megbeszéltük a polgármesterrel is itt Répcelakon, ő pedig adott lehetőséget erre.
– Ti egy olyan vonalat képviseltek a metálon belül, ami jó 15 évvel is ugyanerről szólt, nem sokat változott. Mit gondoltok a modernebb, egyéb zenei irányzatokról?
Csimma: Még fiatal vagyok, még ismerkedem a zenei irányzatokkal. De úgy vagyok vele, hogy amióta élek, a zenét szeretem, teljesen mindegy hogy milyen zenét, ha jó, akkor meghallgatom. De igazából a metal, ami igazán közel áll hozzám. A zenei ízlésem széleskörű, nem lehet konkrétumot mondani.
– Amellett, hogy a zenélés tartalmas hobbi, van komolyabb tervetek a Lost Dreams-szel (turnék, lemez, klip… stb).
Árpi: Esetleg egyelőre egy demó az, ami elérhetőnek tűnik. Klipben nem gondolkodunk, nem érzem fontosságát. Egy jó hanganyagot jó lenne azért összehozni.
– Milyen volt eddig a fogadtatásotok a koncerteken? Hogy látjátok zenész-szemmel a környék amatőr zenekari életét?
Árpi: Sárváron nagyon jó közönség volt, sokat segített a bíztatásuk. A környékbeli zenekarokkal kapcsolatban az a szép, hogy például Répcelakon is itt ez a három teljesen különböző műfajú zenekar, akik nagyon jó csapatot alkotnak. Ez így szép és jó. Hallottam amúgy több feltörekvőröl is, Répcelakon beindult most a fészkelődés.
– Nyuszi, milyen érzés újra színpadon állni?
A Lost Dreams-szel eddig három fellépésünk volt, abszolút jó tapasztalataim vannak. Jópár évet kihagytam, de a tűz nem húnyt ki belőlem, sőt egyre erősebb. Az utolsó bandám után igazából vártam a csodát, és jött. Abszolút úgy érzem, hogy megtaláltam a helyem a Lost Dreams-ben.
– Mikor látunk Titeket legközelebb?
Csimma: December 17-én Répcelakon, a Korona Sörözőben fogunk ismét játszani a Betrayer és a Mexacito társaságában. Április 20-án a sárvári AZK-ban pedig a svájci Angry Buddha vendégeként játszunk.
– Ott leszünk! Köszönjük az interjút, további sok sikert, és ne hagyjátok elveszni az álmokat…!
