A helyszínt és a technikai hátterét illetően igazán profivá érett idei Posta téri adventi kulturális rendezvények egyik legszínvonalasabb, érzelmileg talán leginkább feltöltő koncertjét a felvidéki Ghymes együttes adta december 19-én, szombat délután.
A napjainkban is méltán népszerű együttes a Mendika címmel albumra válogatott karácsonyi dalait adta elő nívós zenei tálalásban. Az – alkalomhoz igazítva – dobosok nélkül fellépő bandában az éneklő / gitározó / kobozon előadó Szarka-fivérek mellett egy fúvós és két billentyűs hozta a kíséretet, és a sárvári Szent László Katolikus Iskola gyermekkórusa is színpadra lépett. A dr. Szalai Ferencné vezette kórus nagyon szépen illeszkedett a rájuk osztott dalokban a zenekar hangzásához.
A nagy karácsonyi „slágereik”, a Szép jel, a Mária altatója, az Ó, ha Magyarországra, és a többiek mellett a regölés és az újévi magyar népszokásokat megelevenítő dalok is elhangzottak Szarka Gyula kristálytiszta és öccse, Tamás erőteljes, fátyolos, és igen szépen hajlító énekével kiemelten. A záródal a talán valamikor a magyarság XXI. századi himnuszává nemesülő Kézfogás című szerzemény volt. Egyáltalán nem volt szégyellenivalójuk azoknak a „keményszívű” férfitársaimnak, akiknek könnycseppek jelentek meg szemük sarkában. Ez így volt természetes…
Szarka Gyulával a koncert előtt beszélgettem:
G.I.: A Ghymes együttes megalakulásáról annyi a köztudott, hogy 1983, Nyitra, Főiskola. Hogyan kezdődött a közös zenélés, azaz a táncházi muzsikálás ott, a Felvidék magyarlakta tájain?
SZ.GY.: Igen, ez jó kérdés. Gyerekkorom óta érdekelt a gitár, azóta mindig is zenekarokban gondolkodtam. Állandóan zenekarosdit játszottunk már iskolás korunkban is. Mindenféle zenét, ami akkor megérintett, válogatás nélkül, én legalábbis, a magamévá tettem. Amikor a népzenei lemezek hozzánk kerültek Magyarországról, – elsősorban a Muzsikásék kezdték el ezt a népzenei vonalat, ők voltak, akik ezt megindították, a ’70-es évek végén, amikor a táncházmozgalom is kialakult –, ezek révén hatásuk átszivárgott hozzánk is. Ezen zenék hangulatának hatására kezdtem el én népzenében gondolkodni. Nyitrán, amikor elsős, avagy már másodikos hallgatók voltunk, volt egy Juhász Gyula Ifjúsági Klub.
G.I.: Milyen szakra jártatok?
SZ.GY.: 1–4 osztályos, azaz alsótagozatos tanító- és zeneszakra. Ez a klub nagyon sokrétű és tevékeny szervezet volt, nagyon sok mindent adott, főleg nekünk, magyar diákoknak. De ez a nem a főiskola hatása volt igazából, hanem ezé a klubé. Jól működő klub volt, sok mindent hoztak át Magyarországról, így kortárs költőket, írókat és akkori zenéket, zenészeket. Egyszer aztán arra is sor került, hogy akkori diákokból kellene alakítani egy táncegyüttest. Ehhez perszer kellett egy zenekar. Ekkor jött Orosz Jenő, a klub akkori vezetője, és hozott nekem egy nagybőgőt, hogy nem tanulnék-e meg rajta játszani, ha már úgyis gitározom. Tehát így indult el ez, valamikor a ’80-as évek elején. Megpróbáltam összehozni egy zenekart, de a népzene azért nem volt olyan népszerű, hogy ismerős zenészbarátaim annyira rákaptak volna. Így aztán elég nehéz volt összeszedni az együttest. Többszöri próbálkozásra aztán sikerült, majd hívtam a Tamás öcsémet, aki szintén odakerült a suliba, és szép lassan összeállt a csapat, amely már játszott is. Megalakult a táncegyüttes is, amelyre minket rászerveztek, de az gyorsan feloszlott, így aztán csak mi folytattuk. Az első igazi nagy fellépésünk az Gimesen volt. Az Ifjúsági tábornak volt egy két-három napos hétvégi összejövetele – akkor még nem fesztiválnak hívták ezeket – minden évben május elején ott, a Gimes nevű faluban, és ott játszottunk először. Voltaképp innen jött a zenekar neve, és ettől az időponttól datáljuk az indulásunkat. Aztán egyre komolyabb lett a dolog, jött az első lemez, az első, valóban koncert jellegű fellépés, és beindult a gépezet…
G.I.: Ha szakaszokra, vagy korszakokra kellene felosztani a Ghymes 32 éves munkásságát, melyek lennének azok?
SZ.GY.: Tulajdonképpen az, amikor kizárólag autentikus népzenét játszottunk, és megtanultuk annak minden csínját-bínját, és táncházakban zenéltünk, ez tehető az első korszakunknak. Egy professzionális táncegyüttes, az Ifjú Szívek, mely Pozsonyban működött, odahívott bennünket, és ott dolgoztunk velük, már főállású zenészekként. A fő feladatunk az volt, hogy kísérjük a táncegyüttest, és közben zenekari blokkokat játsszunk. Közben készítettünk egy gyermekkoncertet, és kijött az első lemez is. Ezek mind-mind az autentikus népzenéhez voltak köthetők. De közben állandóan bontogattuk a szárnyainkat, mivel mindig is érdekelt a saját zene. Megőrizve természetesen ezeket a hangulatokat, és beépítve a népzenei tapasztalatokat, kialakítottuk azt a fajta hangzást, amit most Ghymes-hangzásnak mondunk. Az első lemezen még nem annyira, de a második és harmadik lemezen eléggé érezhető volt ez a ma is hallható hangzásunk. Nagyobb vízválasztó a Rege című nagylemezünk megjelenése volt, ami aztán Magyarországon is népszerű lett. Ezután volt egy klubunk Budapesten, a Fonóban a ’90-es évek végén, ahol is megismerhetett minket a budapesti, illetve a magyarországi közönség. Nagyon pici, csekély közönséggel kezdtünk Magyarországon, néhány év múlva pedig óriási rajongótáborral fejeztük be ezt a klubkorszakunkat. Ezután már koncertezéssel folytattuk munkánkat.
G.I.: Én úgy mondanám – ahogy mások is megállapították –, hogy az 1998-as Rege, a 2000-es Smaragdváros és a 2002-es Héjavarázs volt az „arany- trilógia”, pályátok csúcsa, mely albumok végülis mind platinalemezek lettek. Persze Ti azóta is folyamatosan dolgoztok, zenétek fejlődik, mégis így van ez a köztudatban.
SZ.GY.: Igen? Én inkább úgy fogalmaznék, hogy azért is mondják ezt, mert akkor alakult ki ez a fajta megszólalás, amely tulajdonképpen jellemző ránk most is.
G.I.: A zeneszerzésről kérdeznék most. Olvastam valahol, hogy Tamás is és Te is külön-külön komponáltok, közös zeneszerzés nincs. A Te „vonulatod” inkább a népzenei, a históriás, a régi zene, Tamásé bátrabban elrugaszkodó, más műfajokban is kalandozó.
SZ.GY.: Igen, más a habitusunk.
G.I.: A lényeg, hogy a Ghymes zenéjében összefonódik mindkettőtök alkotó munkássága. A zeneszerzésről tovább kérdezve, véleményetek szerint ez nálatok ösztönös tevékenység. Jön az ihlet, és megszületik a dal?
SZ.GY.: Igen, persze. Ihlet az vagy van, vagy nincs, de hogy általában van, az azért hallatszik a kiadott húsz lemezünkről. Sok minden van, amit ezidáig csináltunk, nemcsak a Ghymes-lemezek. Azon kívül dolgozunk, Tamás is és én is a színház-, vagy filmművészet területén, vannak szólóalbumaink is. Sok minden mondanivalója van az embernek, és mivel sokrétű a dolog, nem minden a Ghymes-lemezeken jelenik meg, hanem van, amit külön csinálunk. Van a Toldi című produkció, ami musical lett, és 2012-ben mutatták be a RaM Colosseumban, Budapesten. És az a jó, hogy sok minden van még, ami foglalkoztat minket, és nagyon örülök annak, hogy ami kikerül tőlünk, azt a közönség nagyon jónéven veszi.
G.I.: Meg hát, ahogy tapasztaljuk, az albumok sem túl sűrűn jelennek meg, két vagy három évenként, és azokba „bele van téve a sűrűje”. Töltelékdalokat nemigen találunk rajtuk.
SZ.GY.: Nem. Mi sohasem a mennyiségre megyünk!
G.I.: Zenétek sokfelől táplálkozik, összetétele, eredete sokrétű: népzene, régi zene, históriás énekek, reneszánsz muzsika, a sanzon, a rock, a jazz. Az Állatfarm olyan jazzes akkordmenettel indul, hogy ihaj… Ezek a Ghymes-muzsika összetevői?
SZ.GY.: Igen, de ez nem tudatosan összerakott. Ösztönös a dolog. Ami az embert érdekli, ami éppen megfog, valamilyen zenei irányzattal rokon, de a lényeg, hogy mi szólal meg. Nem a stíluson kell gondolkodni, hanem ezen. Azt szokták mondani, – és ez a nagy dicséret –, hogy már az első akkordok után felismerhető, hogy mi vagyunk azok. És ez a nagy dolog!
G.I.: Ezt Ghymes-stílusnak nevezzük. Később jelent meg a világzene kifejezés, mely a népzenei alapokra épített, korszerű hangszereléssel megszólaltatott muzsikát jellemzi. Ezek szerint a Ghymes jó 10 évvel megelőzte korát?
SZ.GY.: Mi nem tudtuk, hogy azt csináljuk. Kitalálták ezt a kategóriát. Úgy látszik, kellenek ezek a fiókok, skatulyák. A world zenébe egyébként sok minden belefér…
G.I.: Ámbár a dalszövegek öcséd, Tamás reszortja, mégis megkérdezem, hogy a versek, mint önálló műalkotások, amelyek a népi mondásoktól a költői metaforák használatán keresztül a bonyolult szürrealista megnyilvánulásokig tartalmaznak jellegzetességeket, mitől csak a Ghymes-dalokban fellelhetőek?
SZ.GY.: A szöveg sem egy alibi dolog, hogy tudjunk mit énekelni. Ez úgy nem volna érdekes! Nagyon fontos tehát, hogy melyek azok a szavak, amelyek elhagyják az ember száját.
G.I.: A hangszerelésetekkel kapcsolatosan a táncházi korszakból jött cimbalom, a töröksíp, a tárogató használata a 2004-es Éghymese című lemezetektől fogva visszaszorult. A szaxofon, az elektromos gitár használata ugyan már azelőtt is tettenérhető volt, a szintetizátor ellenben kevésbé. Pedig nagyszerű, és főleg egyedi hangzást produkáltatok azokon a lemezeken. Személynek szóló tagcserének, a praktikusabban megoldható hangszerhasználatnak, avagy az új dalok karakterébe beilleszthetőségnek köszönhető ez?
SZ.GY.: Minden hangszert lehet helyettesíteni, és a szintetizátor használatával jóval nagyobbak, jóval szélesebbek a lehetőségek. Azon kívül nem szeretünk leragadni valaminél. 15 vagy 20 évig volt cimbalom, de most továbblépünk. És most ilyen. Így tetszik nekünk is és a közönségnek is. Igaz is, jó volt az a sound, de egy zenekar, amelyik leragad ugyanazon hangzásnál, és ugyanazt játssza 30 évig, saját magának is érdektelenné válik, a közönségről nem is beszélve. Tehát tovább kellett lépni, ezen szempontból is.
G.I.: Zenei ihletésű, szakmai kérdéseim közül most az kérdezem meg, hogy a Ghymes-dalok túlnyomó többségét vagy Tamás, vagy Te énekled, érdekes módon több szólamban, közösen nemigen. Ez a népzenétől idegen volta miatt alakult így? Másik jellegzetességetek, hogy lányénekes, vagy gyakran gyermekkórus is szerepel előadóként dalaitokban. A színesítés miatt?
SZ.GY.: A kórussal éneklés már a ’90-es évektől jellemzője volt zenénknek. Hogy a többszólamúságot nem túlságosan sokat használjuk, az azért van, mert így sokkal erősebb a zene. A többszólamúság egy másfajta világ, mivel az már lazítja, puhítja a zenét. Az egyszólamúság az mindig erősebb! Legalább is mi így gondoljuk. Keményebb és határozottabb a megszólalás. Persze lehet többszólamú is, ha úgy kívánja a zeneszerző. De most mi ezt így érezzük jobbnak. De ha majd később olyan érzetünk lesz, nyilván, akkor sem fogunk idegenkedni, hiszen más helyeken, például a színházban írtam többszólamú kóruséneklést. Ilyen a Passió, amit tavaly írtam a soproni Petőfi Színháznak. Van erre példa, de hogy a zenekarban ez így van, ez tudatos.
G.I.: Halmos Béla azt mondta, hogy ők revival-népzenészek, azaz nem otthonról hozták, „vérrel örökölve”, hanem megtanulták a népzenélést, Ti hová sorolnátok magatokat: az autentikusokhoz, avagy a revival-zenészek közé?
SZ.GY.: Persze, hogyne, az előbbiekhez. Nagyapánk hegedűs volt, cigányprímás, sőt, a testvérei is, szülei, nagyszülei is. Tehát a családban a zenélés öröklődő.
G.I.: A „hol van az otthon, hol van az itthon”-kérdéskör következik. A rendszerváltozásig nem volt egyszerű a határokon való közlekedés, de ez az akadály karrieretek elején már megszűnt, ezzel nincs is semmi gond. Hol van otthon a Ghymes együttes?
SZ.GY.: Szülőföldünk az Mátyusföld, ott, ahol most is élünk. Ez, Mátyusföld a Kis-Dunától északra fekszik, tőlünk délebbre van Csallóköz. Mi itt érezzük magunkat otthon. Most is ott élünk, ahol születtünk. Egyébként Galánta környékén, Nádszegen élek, és nincs szándékomban onnan eljönni. Ott van a szülőföld, de az egész Kárpát-medence, ahol magyarok élnek, a mi hazánk. Én így gondolom. Hogy a határokat így húzták meg 1920-ban, az egy ismert dolog. De azért működik egy magyar közösség Kézdivásárhelytől Pozsonyig, ahol mindnyájan otthon vagyunk, mi magyarok.
G.I.: A szlovák állam részéről soha sem volt semmilyen orrolás? „Fennen hordod az orrodat, kevély Pozsony vára, várad ura megemberedhetne…” – írjátok.
SZ.GY.: Ugyan mindig vannak soviniszta vélemények, nacionalista emberekék, és mi folyamatosan találkozunk ezekkel a dolgokkal, de a megoldás nem az, hogy az ember fogja magát, és elmenekül! Hanem ott kell maradni! Mert mi lenne, ha mindenki elmenne?
G.I.: A magyar népi kultúra művelői közül sokan pesszimisták, és nem bíznak a magyarság megmaradásában, egy-két évszázadot jósolva nekünk. Neked mi a véleményed erről?
SZ.GY.: Én nem gondolkodom ilyen pesszimistán. Szó sincs róla. Mi csináljuk a dolgunkat, éltetjük a magyar kultúrát, és ezt hirdetjük, terjesztjük most is a saját eszközeinkkel. Fontos az, hogy magyarul énekeljünk és az is, hogy miről énekeljünk. Fontos az, hogy ezt életben tartsuk, és minél több emberrel megosszuk. Ha arra gondolok, hogy a szlovákiai magyar iskolákba még mindig kevesen járnak, mivel sok ottani magyar szlovák iskolába iratja a gyerekeit, akkor a dolgunk az, hogy ezeknek az embereknek olyan gondolatiságot közvetítsünk, ami által segítünk nekik, hogy ne így tegyenek. Tehát, hogy megőrizzük a magyarságunkat. Arról szó nincs, hogy arról sopánkodjunk, hogy ennek vége lesz hamarosan: nincs erről szó. Illetve szerintem ez nem jó út. Ostobaság is. Előre kell nézni, nem hátra!
G.I.: Utolsó kérdésem: mik a Ghymes tervei a közeljövőt illetően?
SZ.GY.: Ugyanazt fogjuk csinálni, amit eddig is csináltunk: lemezek, fesztiválok, koncertturnék. Ha olyan évet fogunk jövőre is zárni, mint amilyet az idén zárunk, azaz hogy ilyen sok koncertünk volt, ilyen sok tennivalónk adódott, akkor az bennünket nagyon boldoggá fog tenni.
G.I.: Nagyon köszönöm a beszélgetést!
