Fennállásának 35. évét ünnepelte a december 29-én tartott gálaműsorral a Sárvári Néptánckör Kulturális Egyesület. A több mint kétórás, magas színvonalú műsort teltház nézte, tapsolta, füttyögte végig a Nádasdy Tamás Általános Iskola sportcsarnokában.
A polgármesteri felvezetés után Kondora Istvánt a színpadon marasztalták a táncosok az István napi köszöntő című, széki táncokat tartalmazó koreográfia kezdőénekének erejéig, majd az első „felvonásban” a Néptánckör jelenlegi tagsága és a Senior csapat felváltva táncolt. Nagy és hangos sikert aratott a moldvai és a nyárádselyei koreográfia (ez utóbbit Bekecs alatt címmel Hámori Balázs állította össze), az öregfiúk Bertóké-előadása pedig már az este első felében vastapsra késztette a közönséget.
Negyedórás szünet után a második blokkot a sárvári – és tágabb értelemben az egész magyar – népművészet elhunyt kulcsfigurái emlékének ajánlotta Hámori Balázs művészeti vezető. Elhangzott Jagodich Béláné Éva, Csete Jenő és Tóth Ferenc „Virsli” neve, csakúgy, mint a magyar néptánc és népzene határon inneni és túli meghatározó alakjaié, táncosoké, zenészeké, akik közül sokaktól még volt szerencséjük tanulni a sárváriaknak is. A merengő hangulatnak megfelelően lassan kibomló összeállítás következett gyimesi táncokból, majd egy a múlt század eleji csárda légköre elevenedett meg a „senioriok” és a fiatalok táncosainak szereplésével és Sütő András soraival, amelyeket Savanyú Gergely közvetített a színpadon.
Az egész estés kitűnő műsor nem csak az egyesület nívós munkáját mutatta, de szinte tapintható volt az a mérhetetlen tisztelet és érzékenység is, amellyel a táncosok a régiek hagyományaival szemben viseltetnek, és ahogy a gyökereket saját magukban az érzelmek hullámhosszán is megkeresik. Méltó volt a vastaps, Farkas Árpád verse – amely egyben a jubileumi gála címét is inspirálta – zárta az összeállítást. Az este folyamán közreműködött a Jurta, az Ákovita és a Regös együttes, a műsosorvezető Savanyú Gergely színművész volt.
Farkas Árpád: Apáink arcán
Itt Erdélyben a suvadásos dombok
a férfiakban éjjel mélyre szállnak,
reccsenve nőnek meg a pofacsontok,
s a vízmosásos szemekben az árnyak
nézik, nézik évezredes hosszan,
hogy a türelem partjain milyen erdő ég el.
Hiába kenték be a füves rétet
jelszavakkal és piros borjúvérrel,
mert felzúg makacs hajuk az éjben
és erdőtűzként világít,
forradalmas-szép arcuk foszforeszkál,
hogy megleljük az utat hazáig,
fiúk, fiúk, ti viháncoló csitkók a vad szelekben,
ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk,
s e rögös földre mégis visszatérnénk,
csak lábujjhegyen, halkan!:
apáink hűlő, drága arcán járunk.
