Április végén rendezték meg a harmadik Ligatura képregény fesztivált Lengyelország negyedik legnagyobb városában, Poznanban. Nagy múlttal nem, presztízzsel viszont már most bír a – magát egyszerűen csak „a legnemzetközibb képregényes fesztivál” címmel reklámozó – esemény.
A szlogen helytálló, a fesztiválhoz kapcsolt két szakmai megmérettetésre meghívott alkotókon keresztül a világ számos országa képviseltette magát, még malajziai pályázó is akadt. A teljes programkínálat áttekintése előtt lássuk, mi is ez a két pályázat, melyek elzsűrizése külön programpontjait képezte a fesztivál három napjának. Az első a Silence névre hallgat, s mint ahogy a neve is sugallja, szöveg nélküli képregények megalkotására buzdít minden évben. A második a Ligatura pitching nevű csörte, amelyre egyedi képregényes albumok, illetve önálló képregények rövidebb-hosszabb bemutatóival lehetett pályázni. A teljességhez hozzá tartozik, hogy (a korrekt pénzdíjakon túl) az is vaskosan megnöveli e pályázatok értékét, hogy a Ligatura fesztivál mögött egy komoly képregényes kiadó, a Centralaáll, amely a nyertes műveket meg is jelenteti.
Örömteli részlet, hogy mindkét pályázatra bezsűriztek magyar „versenyzőket” is. Csordás Dániel mindkét pályázat „play-off”-jára meghívót kapott, míg a ’pitching részleg prezentálói között jómagam társulhattam mellé, mint a magyar hányad fele. Érintettségem miatt nem is volna etikus, ha magáról a Ligatura pitching pályázatról, vagy saját munkámról pont én írnék, ám szerencsére segítségül tudom hívni Bayer Antal írását, aki a Nero Blanco kiadó nem szürke, hanem fekete-fehér (ugyanis ilyen kiállítású képregények közlésével foglalkoznak) eminenciása, és nem mellékesen ott volt a népes magyar küldöttség tagja ként Poznanban. (A Ligatura fesztiváltól függetlenül is csak ajánlani tudom – főként képregényekkel foglalkozó – blogját.)
http://kepregeny.blog.hu/2012/04/28/ligatura_2012_magyarok_lengyelorszagban
A két pályázat nyilvános zsűrizése és a záróeseményként hozzá tartozó díjátadó ceremónia tehát markáns része volt a programnak, de mi várta még az odalátogató „avatatlan” kíváncsiskodókat, képregénybarátokat? A három nap alatt folyamatosan előadások, workshopok és filmvetítések váltották egymást a három-négy (egymástól sajnos kissé messze eső) helyszínen. Az amúgy egytől-egyig impozáns épületekben, helyi kulturális intézményekben kialakított helyszínek közti távolságokat feledtette a közben szimultán végzett városnézés és kellemes ivó/társalgó helyek keresgélése. A második naptól ezeket a kedvünkre való kísérőtevékenységeket már (főként szálláshely szerint kapcsolódó) ún. „ligatura-amöboidok” gyakorolták. Foltokban keringve képezték ezek az ezernyelvű, de határozottan békés „képregényesek” az akkor már régóta a foci-EB lázában égő egynyelvű, de határozottan harcias helyi huligánok ellenpontját a városban. Aztán rendszerint az itatóhelyek környékén állt össze e két ellentétes aurájú csoport yin-yang szimbólummá, ám mire robbanhatott volna az elegy, mindig kezdődött valami program a fesztiválon, amire eloldalgott a képregényes részleg, magára hagyva a Lech Poznan drukkereit. Nem mellesleg a magyar „amőba” (kis lengyel segítséggel) még egy olyan sörözőre is ráakadt, ahol állítólag kedvezmény jár a képregény fesztiválról érkezett vendégeknek.
Különös volt viszont látni, hogy a programok jelentős részén csak a külföldi meghívottak vettek részt. A város méretei ellenére sem tudott még egy maroknyi érdeklődőt sem felvonultatni. A kiállítások mellett megtartott képregényes kirakodóvásár is mintha csak nekünk, résztvevőknek szerveződött volna. Ezt nem lehet csak azzal magyarázni, hogy a képregény még mindig egy megtűrt művészeti ág, ami csak keveseket mozgat meg, hiszen épp Lengyelország az, ahol évente 100ezer (!) látogatót vonz be a lodzi képregényfesztivál és pályamunkám pár lapját is.
